„Nem vagyok többé csak anya és feleség” – Egy nő menekülése önmagához

„Brigi, ezt most komolyan gondoltad? Hogy csak úgy itt hagysz mindent?” – hallottam a telefonban Zsolt hangját, miközben az ablakon át néztem a reggeli fényben fürdő brnói utcát. A szívem hevesen vert, a kezem remegett. Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott, egy idegen városban, egy idegen ágyon, és próbáltam elhinni, hogy tényleg megtettem.

Előző este még otthon voltam Budapesten. A gyerekek – Lili és Marci – már aludtak, Zsolt pedig a tévé előtt szunyókált. Én a konyhában álltam, néztem a mosatlan edényeket, és úgy éreztem, megfulladok. Hónapok óta csak robotoltam: reggelente rohanás az iskolába, munkahelyi stressz, délután különórák, vacsora, házi feladat, mosás, takarítás. Zsolt egyre többet dolgozott, amikor otthon volt, akkor is csak magába zárkózott. Már nem voltunk egymásnak férj és feleség – csak két ember, akik együtt élnek, mert így szokás.

Aznap este valami eltört bennem. Írtam egy rövid üzenetet: „Zsolt, elmentem Brnóba. A gyerekek anyukádnál vannak. Sajnálom. Kérlek, érts meg!” Aztán becsomagoltam néhány ruhát, és hajnalban felszálltam a vonatra.

Most itt ülök egy olcsó panzióban, és próbálom összerakni magam. Vajon önző vagyok? Vagy csak végre gondoltam magamra is? Az anyám hangja visszhangzik a fejemben: „Egy anya nem hagyja el a gyerekeit!” De én már nem bírtam tovább. Nem akartam csak anya lenni. Nem akartam csak feleség lenni. Szerettem volna újra nő lenni – valaki, akinek vannak álmai.

A telefonom újra csörög. Most Éva az – Zsolt anyja. „Brigi, mi történt? A gyerekek sírnak utánad! Nem gondolod, hogy felelőtlenség volt ez?” Próbálom elmagyarázni neki, hogy szükségem volt erre a lépésre, de ő csak sír és vádol. „A családodnak van rád szüksége! Hogy tehetted ezt meg velük?”

Az első napokban csak bolyongok Brnóban. Nézem az embereket, ahogy sietnek munkába vagy kávéznak a teraszokon. Próbálom elképzelni magam közöttük – mintha új életet kezdhetnék. De minden gondolatom visszatér Budapestre: vajon Lili megette-e a reggelijét? Marci nem felejtette-e el a tornazsákját? Zsolt vajon hogyan boldogul?

Egyik este leülök egy cseh sörözőben egyedül. Egy magyar lány ül mellém – Réka –, aki már évek óta Brnóban él. Meghallgatja a történetemet.

– Tudod, Brigi – mondja halkan –, én is így kezdtem. Menekültem otthonról, mert úgy éreztem, megfulladok. De rájöttem: bárhová mész, magadat viszed magaddal.

Hazafelé sétálva Réka szavai visszhangzanak bennem. Vajon tényleg csak menekülök? Vagy keresek valamit? Egyre inkább érzem: nem tudok örökké itt maradni.

Közben otthon egyre nagyobb a feszültség. Zsolt üzenetei először dühösek: „Hogy lehettél ilyen önző?” Aztán kétségbeesettek: „Nem tudom kezelni a gyerekeket nélküled.” Végül már csak ennyi: „Hiányzol.”

Éva is hívogat. „A gyerekek minden este téged keresnek.” Az anyám is felhív: „Brigi, az egész család szégyenkezik miattad! Mit mondjak a szomszédoknak?”

Egyik este Rékával beszélgetünk egy parkban.

– Miért nem mész haza? – kérdezi.
– Félek – vallom be halkan.
– Mitől?
– Hogy minden ugyanaz lesz. Hogy visszamegyek abba a mókuskerékbe.
– De ha nem próbálod megváltoztatni, akkor tényleg ugyanaz lesz – mondja Réka.

Másnap reggel eldöntöm: hazamegyek. De nem ugyanaz az ember vagyok már. Útközben végiggondolom: mit akarok másképp csinálni? Hogyan tudnék újra nő lenni Zsolt mellett? Hogyan lehetnék jó anya úgy, hogy közben magamat sem veszítem el?

Amikor belépek a lakásba, Lili és Marci sírva borulnak rám. Zsolt némán áll az ajtóban.

– Miért mentél el? – kérdezi halkan.
– Mert elveszítettem magamat – felelem őszintén.
– És most megtaláltad?
– Még keresem – mondom –, de szeretném veletek együtt megtalálni.

Az első hetek nehezek. Zsolttal sokat veszekszünk. Anyám továbbra is vádol. De lassan elkezdünk beszélgetni Zsolttal arról, mi hiányzik mindkettőnknek ebből a házasságból. Megpróbálunk időt szakítani egymásra – néha csak egy séta kettesben vagy egy közös vacsora.

A gyerekek is érzik a változást: már nem vagyok olyan fáradt és ingerült. Megtanulok nemet mondani – nem vállalok el mindent automatikusan. Néha elmegyek Rékával kávézni vagy futni a Margitszigetre.

A családom lassan elfogadja: nem vagyok tökéletes anya vagy feleség – de legalább önmagam vagyok.

Néha még mindig bűntudatom van amiatt, hogy elmentem. De tudom: ha nem teszem meg ezt a lépést, soha nem találom meg azt az embert, aki igazán vagyok.

Vajon hány nő él ma Magyarországon úgy, hogy közben teljesen elveszíti önmagát? És vajon hányan mernek lépni egy nagyot – akár csak egyszer is?