„Nem vagyok többé csak egy „melléklet” – Egy magyar lány útja a láthatatlanságból a szeretetig”

– Lili, ne menj már oda azokhoz a galambokhoz! – kiáltott rá egy nő a parkban, miközben én a padon ülve figyeltem őket. A kislány, akinek vékony bokája és túl nagy kabátja volt, csak vállat vont, és tovább morzsolta a kiflit a madaraknak. A nő – később megtudtam, hogy nem az édesanyja, hanem a mostohaanyja, Ágnes – fáradtan sóhajtott, majd elővette a telefonját.

Akkor még nem tudtam, miért ragadott meg annyira ez a jelenet. Talán mert magamra ismertem benne. Én is ilyen voltam: csendes, láthatatlan, mindig útban valakinek.

Pszichológusként dolgozom egy budapesti gyermekvédelmi központban. Aznap délután, amikor Lilit először láttam, épp egy új blogbejegyzésen gondolkodtam: hogyan lehet segíteni azoknak a gyerekeknek, akiknek senki sem mondja el, hogy fontosak?

Másnap Lili bejött hozzánk rajzolni. Ágnes csak annyit mondott: – Ha akarja, maradhat. Nekem úgyis dolgom van. – A hangjában nem volt semmi melegség. Lili leült mellém, és anélkül, hogy rám nézett volna, halkan megkérdezte:

– Maga is volt már egyedül?

A kérdés úgy vágott belém, mint egy kés. Hogyne lettem volna! De ezt nem mondhattam ki hangosan.

– Néha mindenki érzi magát egyedül – válaszoltam inkább óvatosan.

– Nekem mindig ilyen – suttogta.

Lili története tipikus magyar családi dráma: szülei elváltak, anyja újra férjhez ment és Németországba költözött, apja pedig Ágnessel él, akitől született egy kisfiuk is. Lili az apjánál maradt, de ott is csak „melléklet” lett: a múltból maradt csomag, amit cipelni kell.

Ágnes sosem bántotta nyíltan, de sosem is szerette igazán. Az apja – Tamás – dolgozott reggeltől estig, otthon csak fáradtan nézett át rajta. Lili mindent megtett, hogy észrevegyék: kitűnő tanuló lett, segített a házimunkában, vigyázott a kisöccsére. De sosem kapott dicséretet.

Egyik délután Lili odafordult hozzám rajzolás közben:

– Szerintem engem senki sem szeret igazán. Még anyu sem. Csak pénzt küld meg ruhákat.

Nem tudtam mit mondani. Mert pontosan ezt éreztem én is tizenhárom évesen.

Az én anyám is új családot alapított: új férj, új gyerekek. Az apám pedig azt mondta egyszer:

– Zsófi, ne haragudj, de most inkább a másik családomra kell figyelnem. Te már nagy vagy.

Akkor értettem meg: vannak gyerekek, akik csak addig fontosak, amíg nem jön helyettük valaki más.

Lili minden nap bejárt hozzánk. Rajzoltunk, énekeltünk halkan (nagyon szép hangja volt), és lassan elkezdett bízni bennem. Egyik nap megkérdeztem:

– Mit szeretnél legjobban?

– Hogy valaki örüljön nekem. Csak ennyit.

A szívem összeszorult. Vajon hány magyar gyerek él így? Hányan érzik magukat feleslegesnek?

Próbáltam beszélni Tamással is:

– Lili nagyon tehetséges. Jó lenne támogatni őt valami művészeti szakkörben.

– Nincs rá pénzünk – legyintett –, meg amúgy is… Ágnes szerint túl érzékeny.

– Az érzékenység nem baj – mondtam halkan.

Tamás csak vállat vont.

Egy este Lili sírva hívott fel:

– Zsófi néni… elvihetem magához azt a rajzomat? Ágnes kidobta… azt mondta, ronda.

– Gyere át holnap – mondtam neki –, és hozz mindent, amit szeretsz.

Aznap este sokáig ültem a sötétben. Eszembe jutottak saját gyerekkori rajzaim: anyám egyszer mindet elégette egy veszekedés után. „Úgyis csak porfogók” – mondta.

Másnap Lili két szatyorral érkezett: tele voltak rajzokkal és egy plüss egérrel.

– Ez Marci – mutatta büszkén –, ő mindig velem van.

A plüss egér szakadt volt és piszkos, de Lili úgy szorította magához, mintha az élete múlna rajta.

– Marci mindig meghallgat – suttogta –, még ha senki más nem is.

Azt hiszem, mindenkinek kellene egy Marci az életében.

Azóta minden héten tartunk „egérklubot” – így neveztük el a közös rajzolást és beszélgetést. Lili lassan kezdett mosolyogni. Egyik nap még Ágnes is bejött értékelni a rajzokat:

– Hát… ez egész szép lett – motyogta zavartan.

Lili arca felragyogott.

Közben én is változtam. Észrevettem: miközben Lilit próbálom meggyógyítani, magamat is gyógyítom. Mert én sem tanultam meg soha igazán szeretni magam.

Egyik este a barátom – Gergő – rám nézett vacsora közben:

– Zsófi… te mindig mindenkit meg akarsz menteni. De ki ment meg téged?

Nem tudtam válaszolni.

Sokáig azt hittem, ha elég jó leszek másokhoz, majd engem is szeretnek egyszer. De talán előbb nekem kellene szeretnem magamat.

Lili története nem happy enddel végződik – legalábbis még nem. De már nem fél annyira az emberektől. Már tudja: van legalább egy hely Budapesten, ahol örülnek neki.

Néha azon gondolkodom: vajon hány magyar gyerek nő fel úgy, hogy sosem mondják neki: „Jó vagy úgy, ahogy vagy”? És vajon hány felnőtt cipeli tovább ezt a hiányt egész életében?

Talán ezért lettem pszichológus. Talán ezért írom ezt most is…

Ti mit gondoltok? Lehet-e pótolni azt a szeretetet, amit gyerekként nem kaptunk meg? Vagy örökre „melléklet” maradunk valaki más történetében?