„Nem vagyunk egyformák” – Egy családi grillezés emléke

– Te ebben akarsz kijönni az udvarra? – hallom anyám hangját a konyhaajtóból, miközben a grillsütőből már felszáll a füst. A kezem remegve tartja a limonádés poharat, és érzem, ahogy a tekintetük végigmér. A nővérem, Dóra, keresztbe tett karral áll mellette, és csak egy pillantást vet rám, de abban minden benne van: szégyen, ítélet, talán egy kis irigység is.

– Miért ne? – próbálok könnyednek tűnni, de a hangom elcsuklik. – Harminc fok van, anyu. Ez csak egy top meg egy rövidnadrág.

– Az nem top, hanem melltartó – vágja rá Dóra. – És nem hiszem el, hogy ennyire nem érzed, mennyire kínos ez. Itt van Gábor is! – bök fejével a férje felé, aki épp a kert végében beszélget apuval.

Anyám sóhajt, aztán közelebb lép. – Lilla, nem lehetne egyszer úgy öltözni, mint egy rendes lány? Nem kell mindent megmutatni. Mit gondolnak majd rólunk a szomszédok?

A szívem összeszorul. Mindig is én voltam a „másik” lány. Dóra példás tanuló volt, mindig visszafogottan öltözött, sosem beszélt vissza. Én? Én mindig túl hangos voltam, túl színes, túl sok. Most is érzem a bőrömön a nap melegét és az ítélkező pillantásokat.

– Nem érdekelnek a szomszédok – mondom halkan. – És Gábor sem fog megbotránkozni egy rövidnadrágon.

– Nem róla van szó! – csattan fel Dóra. – Hanem rólunk! Hogy néz ki ez? Hogy nézel ki te?

A hangja megremeg. Mintha nem is rólam beszélne, hanem magáról. Mintha az ő szégyene lenne az én létezésem.

Apu ekkor lép oda hozzánk. – Mi folyik itt? – kérdezi csendesen.

– Semmi – vágom rá gyorsan, de anyu már mondja is:

– Lilla megint úgy öltözött fel, mint egy…

– Mint egy fiatal lány nyáron – fejezi be apu halkan. A szemében együttérzés csillan.

Dóra felhorkan. – Apa, te ezt komolyan gondolod? Hogy ez rendben van?

Apu vállat von. – Nem az én dolgom eldönteni. Lilla felnőtt nő. Ha így érzi jól magát…

Anyu csak legyint. – Persze, te mindig mindent ráhagysz! De ha majd pletykálnak rólunk, akkor ne csodálkozz!

Aztán otthagynak. Dóra még visszanéz rám, de már nem mond semmit.

Ott maradok a pohárral a kezemben, és érzem, ahogy a könnyek fojtogatják a torkomat. Nem akarok sírni. Nem akarom megadni nekik ezt az örömöt.

Gábor odalép hozzám.

– Jól vagy? – kérdezi halkan.

Bólintok. – Persze. Csak… tudod milyen ez.

Elmosolyodik. – Dóra mindig is túl komolyan vette magát. Ne hagyd magad.

De hogyan ne hagynám? Hogyan ne fájna, amikor azok bántanak legjobban, akiknek szeretniük kellene?

Az ebéd alatt feszültség ül az asztal fölött. Anyu csak Dórával beszélget, apu csendben eszik. Gábor próbál viccelődni, de minden poénja a levegőben lógva marad.

A desszertnél anyu újra nekem esik:

– Lilla, gondolkodtál már azon, hogy mit akarsz kezdeni magaddal? Mert ez az életstílus… nem vezet sehova.

Felnézek rá. – Milyen életstílus?

– Ez a… lazaságod. Az öltözködésed. Az egész hozzáállásod! Nem lehet így élni!

Dóra bólogat. – Anyu csak jót akar neked.

– Vagy inkább azt akarjátok, hogy olyan legyek, mint ti? – kérdezem halkan.

Csend lesz. Anyu arca megkeményedik.

– Mi csak azt szeretnénk, ha boldog lennél.

Felállok az asztaltól. – Én így vagyok boldog. Vagy legalábbis próbálok az lenni.

Kimegyek az udvarra, leülök a diófa alá. Hallom bentről anyu és Dóra halk vitáját.

Apu mellém ül.

– Nehéz nekik elfogadni, hogy más vagy – mondja halkan.

– De miért baj az? Miért nem lehet csak… szeretni valakit úgy, ahogy van?

Apu vállat von. – Talán egyszer megtanulják.

Sokáig ülök ott csendben. Nézem a naplementét és azon gondolkodom: vajon tényleg én vagyok-e a baj forrása? Vagy csak ők félnek attól, amit nem értenek?

Ti mit gondoltok? Tényleg annyira fontos az, hogy megfeleljünk mások elvárásainak? Vagy inkább önmagunknak kellene lennünk minden áron?