„Nevetségessé teszel minket, anya!” – Szerelmem hatvan felett és a gyerekeim ítélete

– Anya, ezt most komolyan gondolod? – hangzott fel Zsuzsa hangja a nappaliban, miközben a keze remegett a kávéscsésze felett. A tekintete egyszerre volt döbbent és dühös. Ott ültem velük szemben, a két gyerekemmel, akik már felnőttek, de most úgy néztek rám, mintha valami bűnt követtem volna el.

– Igen, komolyan gondolom – feleltem halkan, de határozottan. – Szeretem Lajost.

A fiam, Gábor, csak a fejét csóválta. – Anyu, hatvanhárom éves vagy! Mit gondolnak majd rólad az unokák? Az egész család beszélni fog erről! Nem elég, hogy apa halála után alig tartottál gyászt, most meg… – elakadt a szava.

A szívem összeszorult. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy kiabáljak. A férjem, András, öt éve halt meg. Azóta csak az üresség maradt, a csendes esték, amikor a tévé is csak háttérzaj volt. Aztán tavaly ősszel megismertem Lajost a könyvtárban. Egy régi magyar regényről beszélgettünk, és valami megmozdult bennem. Újra élni kezdtem.

De ezt nem értették meg a gyerekeim.

– Zsuzsa, Gábor – próbáltam magyarázni –, én nem akarok senkit megbántani. De nem tudok tovább csak az emlékekből élni. Lajos mellett újra érzem, hogy van értelme reggel felkelni.

Zsuzsa arca elkomorult. – Te tényleg nem érted? Mindenki rajtunk fog nevetni! A szomszédok már most is pletykálnak. Az unokák iskolájában is szóba került… Anyu, miért kell ezt csinálnod?

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Hirtelen minden emlék előtört: amikor Zsuzsa kicsi volt és sírva bújt hozzám egy rossz álom után; amikor Gábor először hozott haza egyest matekból, és együtt nevettünk rajta. Most pedig mindketten idegenként néztek rám.

Aznap este Lajos nálam vacsorázott. Látta rajtam a feszültséget.

– Mi történt? – kérdezte halkan.

– A gyerekeim… szégyellnek miattam – suttogtam.

Lajos megszorította a kezem. – Szeretlek, Marika. De ha miattam szenvedsz…

– Nem miattad szenvedek – ráztam meg a fejem. – Hanem azért, mert választanom kell: ők vagy te. És egyikőtöket sem akarom elveszíteni.

Az éjszaka hosszú volt és álmatlan. A plafont bámultam, miközben a gondolataim cikáztak: vajon tényleg nevetségessé váltam? Vajon jogom van-e boldognak lenni ennyi év után?

Másnap reggel Zsuzsa felhívott.

– Anya, beszélni akarunk veled. Gábor is itt lesz.

A találkozó feszülten indult. Gábor az ablakhoz állt, Zsuzsa pedig az asztal sarkán dobolt az ujjaival.

– Anya – kezdte Gábor –, mi nem akarunk rosszat neked. De gondolj bele: mit mondanak majd az emberek? Az unokák is szenvednek emiatt.

– És te? Te boldog vagy? – kérdeztem vissza hirtelen.

Gábor meglepődött. – Hogy jön ez ide?

– Úgy, hogy én egész életemben értetek éltem. Most először érzem azt, hogy valaki engem is szeret úgy, ahogy vagyok. Miért kellene ezt feladnom?

Zsuzsa könnyeivel küszködött. – Félek, hogy elveszítelek…

Odamentem hozzá, átöleltem. – Nem veszítesz el. De most nekem is jogom van élni.

A következő hetekben mindenki próbált alkalmazkodni az új helyzethez. Az unokák eleinte furcsán néztek Lajosra, de ő türelmes volt velük: együtt sakkoztak, mesélt nekik régi balatoni nyaralásokról. Lassan oldódott a feszültség.

De a faluban továbbra is mentek a pletykák. Egyik nap a boltban hallottam meg két asszonyt:

– Láttad Marikát? Micsoda szégyen! Ebben a korban…

Hazafelé menet sírtam. Otthon Lajos várt rám egy csokor orgonával.

– Ne törődj velük – mondta halkan. – Csak az számít, amit mi érzünk.

De vajon tényleg csak ez számít? Vajon lehet-e boldognak lenni úgy, hogy közben másokat bántunk vele? Vagy csak én érzem úgy, hogy végre önmagam lehetek?

Ti mit tennétek a helyemben? Megéri harcolni a saját boldogságunkért akkor is, ha ezzel fájdalmat okozunk azoknak, akiket szeretünk?