„Nincs jogod megtartani a fiam nevét a válás után!” – Egy magyar család drámája
– Nem fogod tovább hordani a fiam nevét, érted? – csattant fel Margit néni, miközben a konyhaasztalra csapta a kezét. A porcelán csészék megremegtek, a kisfiam, Bence pedig ijedten bújt mögém. A szívem hevesen vert, mintha minden egyes dobbanással azt kérdezné: tényleg itt tartunk?
Nem gondoltam volna, hogy egy név ekkora vihart kavarhat. Amikor tíz éve hozzámentem Gáborhoz, természetesnek tűnt, hogy felveszem a nevét – Farkasné Tóth Anna lettem. Most, hogy elváltunk, mindenki azt várná, hogy visszaveszem a lánykori nevemet. De Bence miatt nem akartam. Ő Farkas Bence, és én szerettem volna, ha az anyja is Farkas marad.
– Margit néni, ez nem ilyen egyszerű – próbáltam higgadtan válaszolni, de a hangom remegett. – Bence miatt…
– Bence miatt? Ne hivatkozz rá! – vágott közbe. – Az én fiam nevét csak az viselheti, aki méltó rá!
A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Méltó rá… Vajon tíz év házasság, egy közös gyerek és rengeteg közös emlék nem elég? Vagy csak az számít, hogy most már nem vagyok Gábor felesége?
Az egész házasságunk alatt éreztem Margit néni elutasítását. Sosem voltam elég jó neki. Azt mondta, túl egyszerű vagyok, vidéki lányként mit keresek egy „városi fiú” mellett? Gábor persze próbált közvetíteni, de mindig az anyja oldalára állt, ha igazán nagy volt a baj.
A válásunk sem volt könnyű. Gábor hónapokig húzta-halasztotta az aláírást, mintha azt remélte volna, hogy meggondolom magam. De már nem bírtam tovább: a veszekedések, a csendek, a kimondatlan sérelmek mindent felemésztettek.
Most itt ülök Margit néni konyhájában, Bencével az oldalamon, és azon gondolkodom: tényleg csak egy név vagyok neki? Egy címke, amit le lehet venni és vissza lehet adni?
– Anna, kérlek… – szólt közbe Gábor is halkan. – Anyámnak igaza van. Ha már nem vagyunk együtt…
– Te is ezt akarod? – néztem rá könnyes szemmel. – Hogy Bence anyja és fia más-más néven éljenek? Hogy az óvodában mindenki kérdezze: „Ez a kisfiú tényleg magáé?”
Gábor lesütötte a szemét. Tudtam, hogy őt is bántja ez az egész. De sosem tudott igazán kiállni mellettem.
Aznap este otthon ültem Bencével. Ő már aludt, én pedig csak bámultam a plafont. Eszembe jutottak anyám szavai: „Anna, mindig te döntesz a saját sorsodról.” De vajon tényleg így van? Vagy a társadalmi elvárások erősebbek nálam?
Másnap az óvodában az egyik anyuka odalépett hozzám.
– Hallottam, hogy elváltatok… – kezdte óvatosan. – És megtartod a férjed nevét?
– Igen – feleltem halkan.
– Helyes – mosolygott rám együttérzően. – Én is így tettem. A gyerekek miatt…
Ez a rövid beszélgetés adott egy kis erőt. Nem vagyok egyedül ezzel a dilemmával.
De Margit néni nem hagyta annyiban. Egy héttel később ügyvédhez mentünk mindannyian: ő, Gábor és én. Az ügyvéd végighallgatott minket, majd így szólt:
– Jogilag Anna megtarthatja a nevet. Különösen indokolt esetben – például ha közös gyermekük van –, ez teljesen elfogadott.
Margit néni arca vörös lett.
– Ez szégyen! Az én családnevemet hordja valaki, aki már nem tartozik hozzánk!
Az ügyvéd csak vállat vont.
Hazafelé Gábor csendben vezetett.
– Sajnálom anyámat… – mondta végül. – Nehéz neki elfogadni.
– Nekem is nehéz – feleltem halkan. – De Bence miatt muszáj.
Otthon Bence odabújt hozzám.
– Anya, ugye mindig te leszel az anyukám?
– Mindig, kicsim – suttogtam.
Azóta is gyakran gondolkodom: vajon tényleg csak egy név választ el minket attól, hogy család legyünk? Vagy az igazi kötelék valami egészen más?
Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg ennyit számít egy név? Vagy csak mi magyarok ragaszkodunk ennyire hozzá?