Nincs mit megbánni – Egy anya és lánya harca a szabadságért

– Nem mész sehova, Anna! – csattant fel anyám hangja, miközben a konyhaasztalra csapta a kezében tartott bögrét. A forró tea kilöttyent, de egyikünk sem törődött vele. – Tizenhét éves vagy, és amíg ebben a házban élsz, azt csinálod, amit én mondok!

A szívem a torkomban dobogott. A kezem remegett, ahogy a telefonomat szorongattam. Már órák óta próbáltam bátorságot gyűjteni, hogy elmondjam: a barátaimmal le akarok menni a Balatonra egy hétre. Nem bulizni, csak sátorozni, fürdeni, végre szabadnak lenni. De anyám szemében ez egyenlő volt a világvégével.

– Anya, kérlek… – kezdtem halkan. – Mindenki megy. Zsófi, Gergő, még a szomszéd Marci is! Nem csinálunk semmi rosszat, csak szeretnénk egy kicsit…

– Egy kicsit mi? – vágott közbe. – Egy kicsit felelőtlenek lenni? Egy kicsit inni, cigizni, fiúkkal aludni? Tudom én jól, mi folyik ott! – A hangja remegett az indulattól és félelemtől.

– Nem erről van szó! – kiáltottam vissza. – Miért nem bízol bennem? Soha nem csináltam semmit, amiért szégyenkezhetnél! Mindig ötös voltam, segítek itthon, soha nem lógtam el sehonnan…

– Az élet nem ilyen egyszerű! – szakította félbe. – Én csak jót akarok neked! Tudod, hány lányt tettek már tönkre egy ilyen „ártatlan” nyaralás alatt? És ha valami történik? Ki fogja viselni a következményeket? Én!

A könnyek már fojtogattak. Gyűlöltem ezt az érzést: mintha minden döntésemet előre elvette volna tőlem valaki más. Mintha sosem lehetnék önálló ember.

– Anya… – suttogtam. – Nem akarok úgy élni, mint te. Nem akarok egész életemben félni mindentől.

A csend hirtelen vágott közénk. Anyám arca megkeményedett.

– Mit tudsz te az életről? – kérdezte halkan. – Én mindent feladtam érted. Apád elment, amikor három éves voltál. Egyedül húztalak fel. Minden nap dolgozom, hogy legyen mit enni. És most te azt mondod, hogy nem akarsz olyan lenni, mint én?

– Nem ezt mondtam… csak…

– De igen! Ezt mondtad! – kiáltotta. – Hát menj! Menj csak! De ha valami bajod esik, ne gyere vissza sírva!

A szobámba menekültem. Az ajtót magamra zártam, és zokogva dőltem az ágyra. A telefonom pittyegett: Zsófi írt.

„Na? Megengedi?”

„Nem.” – pötyögtem vissza remegő ujjal. „Azt mondta, ha elmegyek, ne is jöjjek haza.”

„Ez hülyeség!” – jött azonnal a válasz. „Nem vagy már gyerek! Ha most nem állsz ki magadért, soha nem fogsz tudni. Gergőék is ezt mondják. Szeretünk!”

A könnyeim lassan elapadtak. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: tényleg igaza van Zsófinak? Tényleg most dől el minden?

Az este csendben telt. Anyám nem szólt hozzám, csak néha hallottam a konyhából a mosogatás zaját. A vacsorát az ajtóm elé tette egy tányéron; nem jött be.

Éjjel alig aludtam. Hajnalban felkeltem, és kimentem a fürdőszobába. Anyám már ott ült a konyhában egy bögre kávéval.

– Felébredtél? – kérdezte fáradtan.

– Igen.

– Gondolkodtam… Talán igazad van abban, hogy túl sokat félek. De te is gondolj bele: ha valami történik veled…

– Anya, kérlek…

– Jó. Egy feltétellel mehetsz: minden nap felhívsz reggel és este is. Ha egyetlen egyszer nem jelentkezel, azonnal hazaindulsz! És Zsófi anyukájának is beszélnem kell!

A szívem majd kiugrott a helyéről.

– Köszönöm! Köszönöm! Esküszöm, minden nap jelentkezem!

Anyám sóhajtott.

– Ne csalj meg bennem a bizalmat…

Aznap egész nap izgatottan pakoltam. Zsófi anyukája is átjött; anyám hosszasan faggatta őt mindenről: hol leszünk pontosan, ki lesz még ott, mikor indulunk és mikor jövünk vissza. Végül mindketten bólintottak.

Másnap reggel indultunk vonattal Siófokra. A peronon anyám szorosan átölelt.

– Vigyázz magadra! És ne feledd: bármi történik is, mindig hazavárlak!

A vonaton Zsófi rám nézett:

– Na? Hogy vagy?

– Fura… Egyszerre vagyok boldog és bűntudatom is van.

– Ne legyen! Ez a te életed!

A Balaton partján végre szabadnak éreztem magam. Napokig úsztunk, nevettünk, esténként gitároztunk a tábortűznél. De minden este hívtam anyámat; néha csak pár percet beszéltünk, néha hosszabban.

Az ötödik napon történt: Gergő eltűnt éjjel a sátorból. Reggel pánikban kerestük; végül kiderült, hogy csak egy közeli lányhoz ment át beszélgetni és elaludt nála. De én annyira megijedtem, hogy azonnal hívtam anyámat.

– Anya… baj van…

Ő először dühös lett:

– Mondtam én! Látod?!

De aztán meghallotta a hangomban az őszinte félelmet.

– Jól vagy? Senki nem bántott?

– Nem… csak aggódtam…

– Akkor most már tudod, miért félek mindig…

Aznap este sokáig gondolkodtam azon: vajon tényleg túl felelőtlen vagyok? Vagy csak most tanulom meg igazán az életet?

A nyaralás végén hazamentem. Anyám az ajtóban várt; szorosan átölelt.

– Büszke vagyok rád – suttogta halkan.

Azóta sok minden változott köztünk. Néha még mindig összeveszünk; ő továbbra is félti az egyetlen lányát, én pedig próbálom megtalálni a saját utamat ebben a világban.

De most már tudom: néha ki kell állni magunkért akkor is, ha fájdalmat okozunk annak, akit szeretünk.

Vajon tényleg nincs mit megbánnom? Vagy minden döntésünkkel valakit mindig megbántunk egy kicsit? Ti mit gondoltok erről?