Ők lakomáznak, mi zabkását eszünk: Hol az igazság?

– Már megint csak zabkása? – kérdezte Zsófi, a húgom, miközben a kanalat fáradtan forgatta a tányérban. Az asztalnál csend volt, csak a kanál koppanása hallatszott. Anyám szeme sarkában könny csillogott, de nem szólt. Apám mereven bámulta a falat, mintha ott keresné a választ minden gondunkra.

Aznap este, pontban nyolckor, amikor már majdnem befejeztük a vacsorát, kinyílt az ajtó. Bence, a bátyám lépett be, mellette pedig Anna, a menyasszonya. Frissen vasalt ing, drága parfüm illata lengte be őket. – Sziasztok! – köszönt Bence, de a hangjában volt valami távolságtartó. – Üljetek le, egyetek velünk! – ajánlottam fel, de Anna csak megrázta a fejét. – Köszönjük, már ettünk – mondta halkan, majd mindketten eltűntek Bence régi szobájában.

A csend visszatért az asztalhoz. Zsófi sóhajtott egyet. – Szerinted mit ettek? – kérdezte tőlem halkan. – Biztos valami finomat – válaszoltam keserűen. Anyám ekkor felállt, és szó nélkül elpakolta a tányérokat.

Gyerekkorunkban minden más volt. Együtt ettünk, együtt nevettünk. Akkor még nem volt ennyi gondunk, nem volt ennyi kimondatlan szó. De most… most Bence mintha már nem is tartozna közénk. Mióta elköltözött Pestre és jól fizető állást kapott egy multinál, ritkán jön haza. Ha jön is, mintha csak vendég lenne.

Másnap reggel anyám csendben főzte a kávét. – Miért nem beszélsz vele? – kérdeztem tőle. – Mit mondjak? Hogy fáj, hogy már nem vagyunk fontosak neki? Hogy nekünk csak zabkása jut? – suttogta megtörten.

Aznap este Bence és Anna újra későn érkeztek. Hallottam, ahogy nevetnek az előszobában, majd Anna hangját: – Nem kellene tovább maradnunk. Itt minden olyan… nyomasztó. Bence csak hümmögött.

A vacsora után apám halkan megszólalt: – Régen együtt ettünk. Most meg… mintha idegenek lennénk egymásnak.

Zsófi ekkor felpattant az asztaltól és becsapta maga mögött az ajtót. Utána mentem. A szobájában sírt. – Miért nem szeret minket Bence? Miért lett ilyen? – zokogta.

Nem tudtam mit mondani neki. Én is ezt kérdeztem magamtól minden nap.

Pár nap múlva Bence leült mellém a konyhában. – Látom, hogy haragszotok rám – mondta halkan. – Nem haragszunk… csak hiányzol – válaszoltam őszintén.

– Tudod milyen nehéz nekem is? Ott Pesten mindenki hajt, mindenki csak magára gondol. Itt meg… mintha visszacsöppennék egy másik világba. Nem tudom, hogyan legyek egyszerre része mindkettőnek.

– Próbálj meg velünk lenni! Nem kell nagy dolgokat csinálni… csak ülj le velünk vacsorázni! – kérleltem.

Bence elfordította a fejét. – Anna nem érzi itt jól magát. Szerinte túl szűkös minden… és azt mondja, nem érti, miért ragaszkodom ehhez a régi házhoz.

– Mert ez az otthonod! Mert mi vagyunk a családod! – fakadtam ki.

Bence felállt és kiment. Aznap este újra nem vacsoráztak velünk.

A következő napokban egyre feszültebb lett mindenki. Anyám alig szólt hozzánk, apám egész nap a kertben dolgozott, Zsófi pedig bezárkózott a szobájába.

Egy este Anna összepakolt és kijelentette: – Mi holnap visszamegyünk Pestre. Köszönjük a vendéglátást.

Anyám ekkor elvesztette az önuralmát: – Vendéglátás? Ez a te családod! Nem vendégek vagytok itt!

Bence csak állt némán, majd halkan annyit mondott: – Sajnálom.

Másnap reggel elmentek. A ház üres lett utánuk. Zsófi egész nap sírt, anyám némán mosogatott, apám pedig órákig ült a verandán.

Este leültem az ablakhoz és néztem az üres utcát. Vajon tényleg csak ennyi lenne? Hogy akinek több jutott az életben, annak már nem fontosak azok, akik mögötte maradtak? Vagy mi hibáztunk valahol?

Talán sosem tudom meg a választ… De vajon lehet-e még hidat építeni egymás felé? Vagy végleg elválaszt minket a pénz és a büszkeség?

Mit gondoltok? Ti mit tennétek a helyemben?