Örökké bűnös? – Magdolna története Szolnokról
– Te voltál az, Magdi! – Anyám hangja úgy hasított át a konyha csendjén, mint egy éles kés. Ott álltam a mosogató mellett, a kezem még vizes volt, a szívem pedig úgy vert, mintha mindjárt kiugrana a mellkasomból. – Esküszöm, anya, még csak nem is láttam azt a borítékot! – mondtam remegő hangon, de ő már elfordult tőlem. Olyan csalódottan nézett rám, hogy összeszorult a torkom.
Tizennégy éves voltam akkor, és először értettem meg igazán: ebben a családban mindig én leszek a gyanúsított. A húgom, Orsi, ott állt anyám mögött, és diadalmasan nézett rám. Tudtam, hogy ő vette el azt a pénzt – láttam előző nap, ahogy valamit eldugott a kabátja zsebébe. De nem volt bizonyítékom. Anyám pedig mindig neki hitt. „Orsi még gyerek, neked kellene felelősségteljesebbnek lenned” – ismételgette.
Ez csak a kezdet volt. Jöttek az újabb vádak: eltört váza, elveszett kulcsok, nyitva hagyott ajtó. Mindig én. Még amikor apám elköltözött egy másik nőhöz és magunkra hagyott minket, anyám rám nézett vádlón. „Ha rendesebb lettél volna, talán marad” – mondta egyszer halkan, amikor azt hitte, alszom.
Az egész gimnázium alatt Orsi árnyékában éltem. Ő volt a szép, hosszú hajú, mosolygós lány, akit minden tanár szeretett. Én voltam a csendes, könyvekkel járó, örökké lehajtott fejű. Amikor elsőként a családból felvettek az egyetemre Szolnokra, anyám csak annyit mondott: „Legalább nem zavarsz itthon.”
Az egyetemen próbáltam új életet kezdeni. Megismertem Gábort – egy srácot a szomszéd lépcsőházból –, aki először nézett rám úgy, mintha tényleg ember lennék. Fülig beleszerettem. Egy pillanatra elhittem, hogy talán én is megérdemlem a boldogságot.
Aztán csörgött a telefon. – Magdi, azonnal gyere haza! Orsi kórházban van! – kiabálta anyám a kagylóba. Mindent otthagytam és éjszakai vonattal utaztam vissza a kisvárosba Szolnok mellett. Kiderült: Orsi túladagolta magát gyógyszerrel egy fiúval való veszekedés után. Anyám ott ült az ágya mellett és rám sem nézett.
– Miattad van ez – mondta másnap halkan a konyhában. – Mindig túl szigorú voltál vele. Nem támogattad eléggé.
– Anya! Hiszen szeretem őt! – tört ki belőlem. – Te sosem láttad az igazi arcát!
– Takarodj innen! – kiabált rám anyám és hozzám vágott egy konyharuhát.
Visszamentem Szolnokra összetörve. Gábor próbált vigasztalni, de egyre inkább bezárkóztam. Féltem bárkiben is megbízni.
Egy év múlva Gábor elhagyott. Csak annyit mondott: – Nem tudok áttörni azon a falon körülötted.
Egyedül maradtam. A könyvtári munka adott némi menedéket – a polcok között biztonságban éreztem magam. De minden anyámtól érkező üzenet görcsbe rántotta a gyomromat.
Egy nap Orsi hívott.
– Magdi? Szükségem lenne rád…
Terhes lett, a fiúja elhagyta, anyánk pedig azzal fenyegette, hogy kidobja otthonról.
– Hiszen mindig te voltál az ő kedvence – mondtam keserűen.
– Nem érted… Most gyűlöl engem ezért a gyerekért. Kérlek…
Beleegyeztem, hogy pár hónapra magamhoz veszem Orsit. Ez idő alatt próbáltuk újraépíteni a testvéri kapcsolatot. Voltak esték tele könnyekkel és gyerekkori emlékekkel.
– Tudod… irigyeltelek téged – vallotta be Orsi egy este. – Azt a nyugalmat benned. Hogy tudtál egyedül lenni.
– Én meg mindig olyan akartam lenni, mint te – válaszoltam őszintén.
Amikor megszületett kis Sanyika, valami olyasmit éreztem, amit régóta nem: boldogságot.
De anyánk nem jött be a kórházba. Csak telefonált:
– Ne számítsatok rám. Szégyent hoztatok rám az egész család előtt.
Orsi pár hónap múlva Budapestre költözött munka miatt. Egyedül maradtam az üres lakásban és megválaszolatlan kérdésekkel.
Néha elgondolkodom: tényleg egész életemben bizonyítanom kell az ártatlanságomat? Lehet valaha megszűnni bűnbaknak lenni a saját családomban? Ti is érzitek néha magatokat idegennek otthon?