Örökké fiatal? Egy magyar nő vallomása a tükör előtt

– Már megint! – csattant fel anyám, amikor beléptem a nappaliba. – Hogy lehet, hogy harmincöt évesen is úgy nézel ki, mint egy gimnazista? Nem csoda, hogy senki sem vesz komolyan!

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Aznap reggel is hosszasan bámultam magam a tükörben, próbáltam megtalálni azokat a vonásokat, amelyek miatt mindenki azt hiszi, hogy tíz évvel fiatalabb vagyok. A sima bőröm, a kerek arcom, a vékony alkatom – mindaz, amit mások irigyeltek, nekem csak terhet jelentett.

Gyerekkoromban még örültem neki. A barátnőim, Dóra és Zsuzsi mindig azt mondták, szerencsés vagyok. – Majd meglátod, felnőttként hálás leszel érte! – mondogatták. De amikor huszonnyolc évesen egy állásinterjún azzal fogadtak, hogy „A gyakornoki pozícióra jöttél?”, akkor először éreztem igazán, mennyire átok lehet az, amit mások áldásnak tartanak.

A családom sem könnyítette meg a helyzetet. Apám gyakran viccelődött: – Majd ha ötven leszel, végre elhiszik, hogy felnőtt vagy! – De ezek a szavak nem nevettetettek meg. Inkább csak azt éreztem, mintha sosem nőhetnék fel igazán az ő szemükben sem.

A férjemmel, Gáborral is egyre többet veszekedtünk emiatt. Ő mindig azt mondta: – Te vagy a legszebb nő a világon! – de amikor együtt mentünk valahova, gyakran néztek ránk furcsán. Egy alkalommal az anyósa odasúgta neki: – Biztos, hogy nem túl fiatal hozzád? – Gábor csak legyintett, de én hetekig nem tudtam kiverni a fejemből ezt a mondatot.

A munkahelyemen sem volt könnyebb. A kollégáim gyakran rám bízták a „fiatalos” feladatokat: közösségi média posztok, céges bulik szervezése. A főnököm, Katalin néni egyszer azt mondta: – Te biztosan tudod, mi kell a mai huszonéveseknek! – De én már rég nem voltam huszonéves. Szerettem volna komolyabb projekteket is kapni, de mintha mindenki csak a külsőm alapján ítélt volna meg.

Egyik este Gáborral vacsoráztunk otthon. Csendben ültünk egymással szemben. Végül ő törte meg a csendet:
– Mi baj van veled mostanában? Alig beszélsz hozzám.
– Nem érted meg… Folyton úgy érzem, mintha nem látnának engem igazán. Csak azt látják, hogy fiatalnak nézek ki.
– De hát ez jó dolog! Mások örülnének neki!
– Mások talán… De én már nem bírom tovább.

Aznap este sírva aludtam el. Másnap reggel a tükör előtt állva azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok-e a hibás? Vagy csak túl érzékeny vagyok? De ahogy visszagondoltam az elmúlt évekre, rájöttem: ez nem csak rólam szól. Ez egy társadalmi elvárás is. Magyarországon mindenki fiatal akar maradni – de mi van azokkal, akik nem tudnak kilépni ebből az örök fiatalság csapdájából?

A húgom, Eszter mindig irigyelte a külsőmet. Egy nap átjött hozzám kávézni.
– Te legalább nem öregszel! Nézd meg az én ráncaimat!
– De Eszter… Te legalább felnőtt nőnek nézel ki. Neked elhiszik, hogy komoly vagy.
– Ugyan már! Te csak túl sokat agyalsz ezen.
De én tudtam: ez nekem fáj igazán.

A legrosszabb akkor történt, amikor anyám hatvanadik születésnapján összegyűlt a család. Az unokatestvérem, András odajött hozzám:
– Na, te mikor nősz már fel végre? Még mindig úgy nézel ki, mint amikor tizennyolc voltál!
Nevetett mindenki, de én csak mosolyogtam kínomban. Aznap este egyedül ültem ki a teraszra és sírtam.

Azóta próbálok változtatni. Elkezdtem pszichológushoz járni. Azt mondta nekem Judit doktornő:
– Az önértékelésedet nem határozhatja meg mások véleménye vagy a külsőd. Próbáld meg megtalálni magadban azt az értéket, ami független ettől!

Nehéz volt elfogadni ezt. De lassan rájöttem: nem kell mindenkinek megfelelnem. Nem kell örökké fiatalnak tűnnöm ahhoz, hogy értékes legyek.

Most itt ülök a tükör előtt és először látom magam igazán: egy nőt, aki sokat küzdött azért, hogy önmaga lehessen ebben az ítélkező világban.

Ti mit gondoltok? Tényleg átok lehet az örök fiatalság látszata? Vagy csak én érzem így? Várom a véleményeteket…