Örökké hálás vagyok az anyósnak, akit sosem ismerhettem: Hogyan találtam rá a boldogságra a házasságban
– Miért nem tudsz végre rendes magyar fiút választani, Anna? – csattant fel apám, miközben a villájával idegesen piszkálta a töltött káposztát. Az asztalnál csend lett, csak a konyhai óra kattogása hallatszott. Anyám lesütötte a szemét, mintha szégyellné magát helyettem is. A szívem hevesen vert, és éreztem, hogy most kell kiállnom magamért.
– Apa, Gergő ugyanúgy magyar, mint mi – válaszoltam halkan, de határozottan. – Csak éppen nem olyan családból jön, mint amit ti elképzeltetek.
A családi vacsorák nálunk mindig feszültek voltak, de mióta Gergővel komolyra fordult a kapcsolatunk, mintha mindenki csak hibát keresne benne. Gergő harmincnyolc éves volt, csendes, figyelmes férfi. Együtt dolgoztunk egy budapesti reklámügynökségnél; ő volt az egyik legjobb szövegíró. Az első pillanattól kezdve megfogott a humora és az az őszinte kedvesség, amit ritkán tapasztaltam férfiaknál.
Az első randink után már tudtam, hogy valami különleges van köztünk. De amikor először elmeséltem otthon, hogy Gergő édesanyja már évekkel ezelőtt meghalt rákban, anyám arca megkeményedett.
– Egy fiú, akinek nincs anyja… – sóhajtott fel. – Ki fog téged támogatni? Kihez fordulsz majd tanácsért?
Nem értettem ezt az aggodalmat. Hiszen én Gergőt szerettem, nem az anyját. De ahogy telt az idő, egyre többször éreztem a hiányát. Karácsonykor például, amikor náluk voltunk, Gergő apja csendben üldögélt a fotelben, és csak néha szólt közbe. Az asztalon ott voltak az üres helyek: egy az anyjának, egy a bátyjának, aki Németországban él. A lakásban mindenhol ott voltak az anyja emlékei: egy régi kötött sál a fogason, fényképek a polcon.
Egyik este Gergővel ültem a kanapén, és halkan megkérdeztem:
– Hiányzik neked az anyukád?
Gergő sokáig hallgatott. Aztán bólintott.
– Mindennap. Főleg mostanában. Tudod… mindig azt hittem, hogy majd egyszer bemutathatom neki azt a lányt, akit igazán szeretek. Hogy majd együtt főzünk nektek valamit karácsonykor…
A szívem összeszorult. Rájöttem, hogy nem csak nekem hiányzik valami ebből a kapcsolatból. Gergő is hordozott egy ürességet magában.
Az esküvőnk előtt egy héttel újra előjött a téma otthon.
– Anna, gondold meg jól! – mondta anyám. – Egy anyós sokat számít egy házasságban. Ha bajod lesz Gergővel, kihez fordulsz majd? Ki fog segíteni eligazodni az ő családjában?
Dühös lettem.
– Nekem nem kell valaki más anyja ahhoz, hogy boldog legyek! – kiáltottam rájuk. – Miért nem tudtok örülni annak, hogy végre megtaláltam valakit, aki igazán szeret?
Az esküvő napján mégis ott motoszkált bennem a félelem: vajon tényleg hiányozni fog valaki? Vajon igazuk van a szüleimnek? Amikor Gergővel kimondtuk az igent a polgári hivatalban, láttam rajta azt a mély szomorúságot is – mintha valakit keresne a tömegben.
A nászút után próbáltam beilleszkedni Gergő családjába. Az apja zárkózott volt; sosem beszélt érzésekről. Egyik vasárnap délután azonban váratlanul elővett egy régi fényképalbumot.
– Nézd csak, Anna – mondta halkan –, ez volt az első közös nyaralásunk Balatonon. Itt van Gergő anyja is…
Leültünk mellé, és órákon át nézegettük a képeket. Elmesélte, milyen asszony volt: erős, vidám, mindig segítőkész. Hirtelen úgy éreztem, mintha kicsit közelebb kerülnék hozzá – ahhoz az anyóshoz, akit sosem ismerhettem meg.
Az évek során megtanultam elfogadni ezt a hiányt. Amikor megszületett a kislányunk, Lili, gyakran gondoltam arra: vajon milyen nagymama lett volna belőle? Vajon mit tanácsolt volna nekem nehéz napokon? De minden alkalommal eszembe jutottak azok a történetek és fényképek; úgy éreztem, mintha mégis velünk lenne.
A szüleim lassan elfogadták Gergőt. Anyám egyszer félve megkérdezte:
– Nem bánod, hogy nincs anyósod?
Elmosolyodtam.
– Nem bánom. Mert megtanultam: nem attól lesz teljes egy család, hogy mindenki ott ül az asztalnál. Hanem attól, hogy szeretjük egymást – akkor is, ha néha hiányzik valaki.
Most már tudom: örökké hálás vagyok annak az anyósnak is, akit sosem ismerhettem meg. Mert nélküle talán sosem értékelném ennyire azt a szeretetet és összetartást, amit ma kaptam.
Vajon mások is érzik ezt a hiányt? Ti mit gondoltok: lehet teljes egy család akkor is, ha valaki örökre hiányzik belőle?