Örökség a Család Árnyékában: Hogyan Szakított Szét Minket a Pénz

„Hogy tudod elfogadni azt a pénzt a saját húgadtól? Neked már minden megvan, neki meg szinte semmije sincs!” – Zsuzsa néni hangja még most is visszhangzik a fejemben. A nagymamám régi zuglói házának konyhájában állok, a frissen főzött kávé illata keveredik a feszültséggel, ami sűrű ködként ül ránk. Férjem, Gábor, a kezét bámulja, ujjai elfehérednek a szorítástól. Az ő húga, Ágnes, az ablakon bámul kifelé, szemei vörösek a sírástól.

„Zsuzsa néni, ez nem ilyen egyszerű,” próbálja Gábor halkan. „Anyu így akarta. Feketén-fehéren le van írva.”

Zsuzsa néni megrázza a fejét. „Attól még nem igazságos. Neked jól menő vállalkozásod van, nagy házad a XVI. kerületben, két autód. Ágnes meg egyedül neveli a kisfiát, alig tud kijönni a pénzből. A lakásán penészfoltok nőnek, és már a villanyszámlát sem tudja kifizetni!”

Közéjük szorulva érzem magam. Amióta három hete meghalt az anyósom, minden megváltozott. A temetés csendes volt, mindenki tartotta magát. De amikor múlt héten a közjegyző felolvasta a végrendeletet, elszabadult a pokol.

A ház – három szoba, napfényes kert, tele gyerekkori emlékekkel, karácsonyokkal, húsvéti locsolkodásokkal – fele-fele arányban Gáborra és Ágnesre szállt. Gábor rögtön eladni és befektetni akart, Ágnes viszont élete utolsó esélyét látta egy igazi otthonra. Egyedül él a kisfiával, Marcellal egy dohos albérletben, ahol a szomszédok éjjel-nappal veszekednek.

„Nem értem,” zokog Ágnes most is. „Miért nem hagyta rám anyu az egészet? Neked nincs rá szükséged, Gábor.”

Gábor nagyot sóhajt. „Nem arról van szó, hogy szükségem van rá. Anyu azt akarta, hogy igazságosan osszuk el.”

Zsuzsa néni rám néz. „És te, Anna? Szerinted ez igazságos?”

Nyelek egyet. Az én szüleim sosem voltak gazdagok; tudom, milyen érzés választani kenyér és villanyszámla között. De azt is tudom, Gábor mennyit dolgozott azért, amije van. Mégis valami feszít belül.

„Talán… talán lehetne kompromisszum,” próbálom óvatosan. „Gábor eladhatná a részét Ágnesnek kedvezményes áron?”

Gábor rám néz, szemében bizonytalanság. „Kell az a pénz a felújításra…”

Ágnes arca elkomorul. „Látod? Mindig csak a pénz számít.”

A következő napokban mindenki ideges. Gábor alig beszél velem, éjszakánként forgolódik, nem alszik. Ágnes minden este sírva hívja Zsuzsa nénit, aki csak olajat önt a tűzre: „Ne hagyd magad! Harcolj az igazadért!” Én pedig őrlődöm: hűség a férjemhez vagy együttérzés Ágnessel?

Egy este egyedül ülök a konyhában, amikor Marcell bejön. Nyolcéves, nagy barna szemekkel, amelyek túl sok szomorúságot láttak már.

„Anna néni,” suttogja, „miért veszekszik mindenki?”

Visszafojtom a könnyeimet, magamhoz ölelem. „Néha a felnőttek butaságokon vesznek össze.”

„De a ház nem butaság…”

Bólintok lassan. „Nem, de ti sokkal fontosabbak vagytok.”

Másnap eldöntöm: beszélek Gáborral. „Emlékszel, hogyan kezdtük?” kérdezem tőle, amikor hazaér. „Semmink sem volt, csak egymás.”

Csendben bólint.

„Talán nem kellene mindent megtartani, amit lehet…” mondom halkan.

Gábor nagyot sóhajt. „Nem tudom már, Anna. Úgy érzem, mindenki elárult. Mintha én lennék a rossz, mert nem adok oda mindent.”

„Talán csak hallgatnod kellene a szívedre,” suttogom.

Aznap este Gábor felhívja Ágnest. Hallom: „Talán együtt is találhatunk megoldást.”

De Ágnes már más lett; nem bízik benne többé. „Csak azt akarod, hogy hálás legyek neked,” vágja rá.

Hetek telnek el, a viták egyre durvábbak. Zsuzsa néni dühös e-maileket ír Gábornak: „Anyád forogna a sírjában, ha látná, mit művelsz!” A család széthullik; születésnapokat kihagynak, csoportos csetekből kilépnek.

Egy nap Ágnes áll az ajtónkban Marcellal kézen fogva. Arca sápadt, fáradt.

„Nem kell már a ház,” mondja hirtelen. „Már mérgezett az egész.”

Gábor próbálja marasztalni, de Ágnes hátat fordít és elmegy.

Aznap éjjel Gábor mellett fekszem az ágyban. Vállai rázkódnak a sírástól. „Mindent elrontottam,” suttogja.

Nem tudok mit mondani.

Évek múlva is itt élünk Zuglóban; a nagymama házát idegenek vették meg. Ágnes most egy panelban lakik Kőbányán; ritkán látjuk.

Néha visszagondolok arra a napra a konyhában, a kávé illatára és Zsuzsa néni éles szavaira.

Vajon létezett volna olyan út, amin mind boldogok lehetünk? Vagy a pénz tényleg erősebb minden családi köteléknél?

Ti mit gondoltok: Gábornak le kellett volna mondania a részéről? Vagy tényleg az az igazságos, amit az anyja akart?