Összetört álmok: Egy házasság árnyékában

– Nem hiszem el, Gábor! – kiáltottam rá, miközben a kezem remegett a telefon körül. A képernyőn ott virított az üzenet: „Szeretlek. Mikor láthatlak újra?” Egy idegen nő neve, akit sosem ismertem. A szívem hevesen vert, a tüdőmben megfagyott a levegő. A nappali sarkában ott ült Dorka, a kislányunk, éppen a matek háziját írta. Nem tudtam, hogy sírjak vagy ordítsak.

Gábor mindig is a tökéletes férj szerepét játszotta. Minden este pontosan hatra hazaért, sosem felejtette el a házassági évfordulónkat, és minden reggel ő vitte Dorkát az iskolába. A barátnőim irigykedve néztek rám: „Milyen szerencsés vagy, Zsófi! Gábor igazi főnyeremény.” Én is ezt hittem. Vagy inkább ezt akartam hinni.

Aznap este, amikor szembesítettem Gábort az üzenettel, először csak hallgatott. Aztán halkan megszólalt:
– Zsófi, nem akartam, hogy így tudd meg…
– Akkor hogyan? – vágtam közbe. – Mikor akartad elmondani? Vagy soha?
– Nem tudom… Nem akartam bántani téged. Dorka miatt…
A nevét hallva összeszorult a torkom. Mindig is Dorka volt a közös pontunk, az egyetlen biztos dolog ebben a világban.

Aznap éjjel alig aludtam. Gábor a kanapén feküdt, én pedig a hálószobában bámultam a plafont. Az emlékek cikáztak a fejemben: az első randink a Margitszigeten, az esküvőnk Szentendrén, Dorka születése a János kórházban. Mindegyik pillanat most hirtelen hamisnak tűnt.

Másnap reggel Gábor úgy tett, mintha mi sem történt volna. Megfőzte a kávét, elkészítette Dorka uzsonnáját. Én viszont képtelen voltam rá nézni. Amikor Dorka elment az iskolába, újra szóba hoztam:
– Meddig akarod ezt még csinálni? Meddig akarod játszani a tökéletes családot?
– Zsófi, én… nem akarom elveszíteni Dorkát. Ő mindennél fontosabb nekem.
– És én? Én már nem számítok?
Gábor lesütötte a szemét. Tudtam, hogy nincs mit mondania.

A következő hetekben minden megváltozott. A házban állandó volt a feszültség. Dorka persze érzékelte, hogy valami nincs rendben. Egy este odabújt hozzám:
– Anya, miért vagy mindig szomorú?
Nem tudtam mit mondani neki. Hazudni nem akartam, de az igazság túl nehéz lett volna egy tízévesnek.

A barátnőim próbáltak segíteni. Kata azt mondta:
– Zsófi, ne hagyd magad! Egy nőnek sem kell eltűrnie ilyet.
De én csak üresen bámultam magam elé. Nem tudtam elképzelni az életem Gábor nélkül – vagyis inkább azt nem tudtam elképzelni, hogyan mondjam el Dorkának, hogy vége.

Egyik este Gábor később jött haza. Már nem is próbálta titkolni. Amikor belépett az ajtón, csak ennyit mondott:
– Sajnálom.
– Mit sajnálsz? Hogy lebuktál? Vagy hogy tönkretetted az életünket?
– Nem akartam ezt… Esküszöm.
– Akkor miért tetted?
Csend volt. Csak a falióra kattogása hallatszott.

Aznap este eldöntöttem: nem maradhatok ebben a hazugságban. Másnap reggel leültem Dorkával.
– Kicsim, szeretnék beszélni veled valamiről…
A szavak nehezen jöttek ki a számon. Láttam rajta, hogy fél.
– Apa és én… mostantól külön fogunk élni egy darabig.
Dorka sírni kezdett. Átöleltem, és együtt sírtunk.

A következő hónapok pokoliak voltak. Gábor elköltözött egy albérletbe Zuglóba. Dorka minden második hétvégét nála töltötte. Én pedig próbáltam összerakni magam – és az életünket – darabokból.

Az anyukám gyakran átjött segíteni. Egy este együtt főztünk paprikás krumplit.
– Zsófi, erős vagy – mondta halkan. – Az apád is büszke lenne rád.
Elmosolyodtam, de belül üres voltam.

A munkahelyemen is egyre nehezebben ment minden. Az irodában mindenki tudta már: „Zsófiék válnak.” Az egyik kollégám, András egyszer megkérdezte:
– Hogy bírod?
– Nem tudom – feleltem őszintén.

Egyik este Dorka odajött hozzám:
– Anya, ugye minden rendben lesz?
Ránéztem és először éreztem azt, hogy talán tényleg lesz még boldogság az életünkben.

Most itt ülök a nappaliban, egyedül. Nézem Dorkát, ahogy rajzolgat az asztalnál. Gábor már csak vendég ebben a házban – és az életemben is.

Vajon lehet-e újrakezdeni ennyi fájdalom után? Meg lehet-e bocsátani valaha annak, aki összetörte az álmainkat? Ti mit tennétek a helyemben?