Összetört álmok és egy újévi csoda – Dóra története

– Hagyjál már békén, Dóra! – csattant fel anya a telefonban, miközben a hideg konyhakövön ültem, térdeimet átölelve. – Nem tudok most veled foglalkozni, apád is mindjárt hazaér, és… – elharapta a mondatot, de én már tudtam, mit jelent ez a csend. Megint veszekedni fognak. Megint én leszek a bűnbak, mert nem vagyok elég jó, nem vagyok elég sikeres, nem vagyok elég… semmi.

A szilveszteri délután mindig különös feszültséget hozott a házba. A panelházban már reggel óta durrantak a petárdák, az ablak alatt a szomszéd gyerekek sikítoztak. Nekem viszont csak egyetlen gondolat járt a fejemben: vajon tényleg igaz, amit tegnap este hallottam? Hogy Gergő – az én Gergőm – nem is velem akarja kezdeni az új évet?

A telefonom újra rezgett. „Gergő” – villant fel a kijelzőn. Egy pillanatig haboztam, aztán felvettem.
– Szia, Dóri – szólt bele egy idegen női hang. – Te vagy az a lány, akivel Gergő mostanában annyit találkozik?
– Ki vagy te? – kérdeztem remegő hangon.
– Az, akivel Gergő együtt él három éve. Csak gondoltam, jó ha tudod, hogy ma este velem lesz. És ha még egyszer írsz neki, én magam kereslek fel.

A vonal megszakadt. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. A konyha falán lógó óra kattogása hirtelen fülsiketítővé vált. Azt hittem, ez csak valami rossz tréfa. De aztán eszembe jutottak azok az esték, amikor Gergő „elfoglalt volt”; amikor lemondta a közös programot az utolsó pillanatban; amikor sosem mutatott be a barátainak.

– Dóri! – kiáltott be anya a nappaliból. – Mikor mész már el itthonról? Nem bírom ezt a feszültséget!
– Mindjárt megyek – suttogtam.

A fürdőszobába menekültem. A tükörben egy sápadt, karikás szemű lány nézett vissza rám. Huszonnyolc éves vagyok, és úgy érzem magam, mint egy elhasznált rongy. Az egész évem arról szólt, hogy másoknak megfeleljek: anyának, apának, Gergőnek, a főnökömnek. És most itt vagyok, egyedül, összetört szívvel.

A telefonom újra rezgett. Anikó volt az – a legjobb barátnőm gyerekkorom óta.
– Gyere át hozzánk ma este! – mondta lelkesen. – Anyuék vidéken vannak, csak mi leszünk páran. Nehogy otthon rohadj!
– Nem tudom… – kezdtem.
– Dóri! Ha most nem jössz át, esküszöm rád töröm az ajtót! És hozz valami sütit is!

Mosolyogni próbáltam. Anikó mindig tudta, hogyan rázzon fel.

Gyorsan összekaptam magam: farmer, egy régi fekete pulcsi (a csillogó ruhám Gergő miatt maradt a szekrényben), és egy doboz linzerrel indultam el Anikóhoz. A liftben egy idős néni állt mellettem.
– Szilveszterezni megy? – kérdezte kedvesen.
– Igen… próbálok.
– Jól teszi! Az élet túl rövid ahhoz, hogy sírjunk a férfiak miatt! – kacsintott rám.

Anikónál már szólt a zene és illatozott a forralt bor. Ott volt Zoli is – Anikó öccse –, akit mindig is kedveltem, de sosem gondoltam rá másként.
– Na végre! – kiáltott Anikó. – Dóri, ülj ide mellém! Mesélj!

Elmeséltem mindent: Gergőt, a telefonhívást, anyám ridegségét. Anikó átölelt.
– Tudod mit? Ma este csak magaddal törődj! Zoli, tölts Dórinak is bort!

Az este lassan oldódott. Egyre többet nevettünk; Zoli viccei mindig betaláltak. Éjfél előtt pár perccel Anikó odahajolt hozzám:
– Kívánj valamit! Most tényleg szívből!

Behunytam a szemem: „Bárcsak végre önmagamért szeretnének… bárcsak végre én is szeretni tudnék valakit úgy igazán.” Aztán koccintottunk. A tűzijáték fényei bevilágították Anikó lakását.

Zoli ekkor halkan megszólalt:
– Tudod Dóri… én mindig is szerettelek egy kicsit. Csak sosem mertem mondani.
Először azt hittem viccel. De ahogy rám nézett azokkal a barna szemeivel… valami megmozdult bennem.
– Ne haragudj… most nem tudok erre válaszolni – suttogtam.
– Nem baj – mosolygott Zoli –, csak akartam, hogy tudd: van, aki látja benned azt az értéket, amit te magad sem veszel észre.

Az éjszaka végére már nem fájt annyira Gergő árulása. Hazafelé menet megálltam a hóesésben és mélyet lélegeztem. A panelház ablakai mögött családok ünnepeltek; valahol talán épp most omlott össze egy kapcsolat; máshol új remény született.

Otthon anya már aludt; apám halkan hortyogott a tévé előtt. Leültem az ágyam szélére és először hónapok óta nem sírtam el magam.

Másnap reggel Anikó üzenete várt: „Ugye jól vagy? Zoli egész este rólad beszélt.” Elmosolyodtam. Talán tényleg lehet újrakezdeni.

Délután anya bejött hozzám:
– Dóri… sajnálom a tegnapit. Néha túl kemény vagyok veled. Csak azt akarom, hogy boldog légy.
– Tudom anya… de nekem most egy kis idő kell magamhoz is.

Kimentem sétálni a hóban. Az emberek mosolyogtak egymásra; valaki hóembert épített a játszótéren; egy kisfiú odaszaladt hozzám:
– Néni! Segít felállítani?
Nevetve segítettem neki; közben arra gondoltam: talán minden összetört álom helyén egyszer mégiscsak kinő valami új.

Este Zoli írt: „Holnap találkozunk? Csak beszélgetni szeretnék.” Válaszoltam: „Igen.” És először hosszú idő után vártam valamit igazán.

Most itt ülök az ablakban és nézem az újévi fényeket. Vajon hányan érzik most azt, amit én? Hogy minden elveszettnek tűnik… de talán pont most kezdődik valami igazán fontos?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki összetörte az álmainkat? Vagy inkább új útra kell lépni és bízni abban, hogy valahol vár ránk egy igazi csoda?