Összetört álmok otthonában: Egy hazatérés, ami nem lett hazatérés

– Apa, mi ezt nem akarjuk – mondta Gábor, a fiam, miközben a konyhaasztalnál ültünk. A szavai úgy hasítottak belém, mint egy éles kés. A frissen festett falak visszhangozták a csendet, amit csak az őszinte kijelentése tört meg.

Nem értettem. Tizenöt évig dolgoztam Németországban, minden fillért félretettem, hogy egyszer majd hazajövök, és együtt élünk itt, ebben a házban. Minden este erről álmodtam: hogy majd Eszter, a menyem, főzi a levest, az unokáim futkároznak az udvaron, én pedig végre nem csak képeken látom őket. Most pedig itt ülök, egyedül, egy hatalmas házban, amit nekik építettem.

– Gábor, ezt nem mondhatod komolyan – próbáltam higgadt maradni. – Hiszen ezért dolgoztam egész életemben! Ez a ház… ez mind értetek van.

Eszter lesütötte a szemét. – Sándor bácsi, mi megszoktuk a várost. Ott van a munkahelyünk, az iskola a gyerekeknek… Nem tudnánk itt élni.

A szívem összeszorult. Az ablakon át láttam a kertet, amit hónapokig terveztem: gyümölcsfák, veteményes, padok az árnyékban. Minden egyes növényt úgy ültettem el, hogy majd együtt szüretelünk. Most mindez értelmét vesztette.

– És én? – kérdeztem halkan. – Mi lesz velem?

Gábor elfordult. – Apa, te is visszamehetnél Pestre. Ott több lehetőség van neked is. Nem kellene itt egyedül lenned.

Felnevettem – keserűen. – Én már nem vagyok fiatal. Nekem ez az otthonom. Itt nőttem fel, itt akarok meghalni.

A beszélgetés után napokig csak bolyongtam a házban. Minden szobában ott voltak a reményeim árnyai: az emeleti szobában a gyerekek kacagását képzeltem el, a nappaliban közös karácsonyokat. Most csak csend volt és magány.

A faluban mindenki tudta, hogy hazajöttem. A szomszédok – Marika néni és Laci bácsi – gyakran átjöttek beszélgetni.

– Sanyi fiam, ne csüggedj! Majd meggondolják magukat – biztatott Marika néni egy délután.

– Nem hiszem – ráztam meg a fejem. – A fiatalok már nem akarnak itt élni. Nekik más az életük.

Laci bácsi sóhajtott. – Az én lányom is Pesten van. Csak ünnepekkor jön haza. Ez már így megy manapság.

Próbáltam elfoglalni magam: kertészkedtem, barkácsoltam, de minden mozdulatban ott volt a hiány. Egyik este elővettem a régi fényképeket: Gábor kisgyerekként az udvaron játszik, Eszterrel az esküvőjükön mosolyognak. Akkor még azt hittem, mindig együtt leszünk.

Egy vasárnap reggel váratlanul becsöngettek. Gábor állt az ajtóban az unokáimmal.

– Gondoltuk, meglátogatunk – mondta zavartan.

A gyerekek berohantak a házba, minden újdonság volt nekik: a nagy lépcsőház, a kertben lévő hinta. Egy pillanatra boldog voltam. Ebéd után azonban Gábor félrehívott.

– Apa, ne haragudj ránk! Tudom, mennyit jelent neked ez a ház… De mi tényleg nem tudunk ideköltözni.

– Nem haragszom – mondtam halkan –, csak fáj.

Aznap este sokáig ültem kint a verandán. Hallgattam a tücsköket és néztem a csillagokat. Arra gondoltam: vajon hol rontottam el? Túl sokat vártam? Túl keveset kérdeztem őket arról, mit akarnak?

A faluban egyre többen panaszkodtak ugyanarra: a fiatalok elmennek, az idősek maradnak egyedül. A boltban is erről beszéltek:

– Régen mindenki együtt lakott – mondta Ilonka néni –, most meg csak üres házak vannak.

Egyik este Eszter felhívott telefonon.

– Sándor bácsi, ne legyen szomorú! Gyakrabban jövünk majd látogatóba.

– Köszönöm, Eszterkém – válaszoltam –, de tudod… ez nem ugyanaz.

Azóta próbálok új értelmet találni az életemnek. Segítek a faluban ahol tudok: szervezek közös ebédeket az időseknek, kertészkedem Marika nénivel. De minden este ugyanazt kérdezem magamtól:

Vajon tényleg hazatértem? Vagy csak visszajöttem egy üres házba? Mit jelent ma Magyarországon otthon lenni? Várom a ti gondolataitokat is…