Összetört koronák: A húgom eljegyzése, ami szétszakította a családunkat

– Nem fogod megtenni, Eszter! – kiáltottam rá, miközben a nappali sarkában álltam, ökölbe szorított kézzel. A szobában fojtogató volt a csend, csak anyánk halk sírása törte meg, aki a kanapén ült, fejét a tenyerébe temetve. Apánk az ablaknál állt, hátat fordítva mindannyiunknak, mintha a külvilágban keresné a választ arra, amit odabent már nem tudott megoldani.

Eszter csak állt ott, a születésnapi tortája mellett, és a gyűrűt nézte az ujján. Az arca sápadt volt, de a szeme makacsul csillogott. – Szeretem őt, András – mondta halkan. – Nem érdekel, mit gondoltok.

– Ő negyvenéves! – csattantam fel újra. – Te még csak most lettél nagykorú. Mit tudsz te az életről? Mit tudsz te róla?

A családunk mindig is csendes volt, konfliktusokat kerülő. De azon az estén minden kimondatlan szó, minden elfojtott sérelem egyszerre robbant ki. Anyánk zokogva kérlelte Esztert: – Kislányom, kérlek, ne tedd ezt magaddal! Nem ismered őt igazán!

Apánk végül megszólalt, hangja rekedt volt: – Ha ezt megteszed, többé nem vagy a lányom.

A szavak úgy csattantak, mint ostorcsapás. Eszter arca megremegett, de nem hátrált meg. – Akkor inkább nem vagyok – suttogta.

Aznap este minden darabokra hullott. A torta érintetlen maradt. A vendégek csendben távoztak, kerülve a tekintetünket. Én pedig csak ültem a sötétben, és próbáltam felfogni, hogy egyetlen döntés hogyan képes mindent tönkretenni.

A következő hetekben Eszter egyre távolabb került tőlünk. Alig beszélt velünk, esténként későn jött haza, vagy egyáltalán nem is aludt otthon. A férfi, akit választott – Gábor –, egy helyi vállalkozó volt. Jóval idősebb nálunk, elvált, két gyerekkel. Mindig elegáns öltönyben járt, és amikor először bemutatta nekünk, valami hideg áradt belőle. Nem tudtam megbízni benne.

Egy este anyám bejött a szobámba. A szemei vörösek voltak a sírástól. – András, beszélj vele te! Talán rád hallgat… Én már nem bírom tovább.

Próbáltam. Megvártam Esztert az utcán, amikor hazaért Gábor autójával.

– Miért csinálod ezt? – kérdeztem tőle kétségbeesetten.

– Mert végre valaki fontosnak tart – felelte dacosan. – Veletek mindig csak a problémák voltak. Gábor mellett érzem magam valakinek.

– De mi lesz veled? Mi lesz velünk? – kérdeztem halkan.

– Nem érdekel – mondta, és becsapta maga mögött az ajtót.

A családunk lassan széthullott. Apám még keményebben dolgozott, hogy ne kelljen otthon lennie. Anyám gyógyszereket kezdett szedni az idegeire. Én pedig egyre inkább magamba zárkóztam. Az iskolában sem tudtam koncentrálni; minden gondolatom Eszter körül forgott.

Egy nap váratlanul betoppant hozzánk Gábor. Udvariasan mosolygott, de a tekintete rideg volt.

– Szeretném megkérni Eszter kezét hivatalosan is – mondta apámnak.

Apám felállt az asztaltól és ökölbe szorította a kezét. – Az én házamban nem lesz ebből semmi – mondta fojtott hangon.

Gábor csak vállat vont. – Akkor majd máshol lesz – felelte nyugodtan.

Eszter néma maradt. Csak állt ott mellette, mintha már nem is lenne része ennek a családnak.

Az eljegyzés végül egy kis étteremben történt meg, ahová csak Gábor barátai és Eszter mentek el. Mi nem kaptunk meghívást. Aznap este anyám egész éjjel sírt; apám pedig eltűnt valahová hajnalig.

Azóta sem beszélünk Eszterrel igazán. Néha látom őt az utcán Gábor oldalán; mindig sietnek valahová, sosem néz rám igazán. A családunk üres lett nélküle. Minden vasárnap ebédnél ott van az üres helye az asztalnál.

Sokszor gondolkodom azon, hol rontottuk el. Miért nem tudtuk megvédeni őt? Vagy talán csak magunktól akart menekülni? Vajon tényleg boldog lehet egy ilyen kapcsolatban? És mi lesz velünk nélküle?

Néha azt kívánom, bárcsak visszapörgethetném az időt arra az estére. Bárcsak mást mondtam volna neki…

De most már csak egy kérdés maradt bennem: vajon hol végződik a szeretet és hol kezdődik az önpusztítás? Ti mit tettetek volna a helyemben?