Őszi küszöbön – Egy magyar család titkai és megbékélése

– Anya, ne csináld ezt velem! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalra csaptam a tenyerem. A porcelán csésze megremegett, a teafű szétterült a terítőn. Anyám csak állt az ablaknál, hátat fordítva nekem, és nézte az őszi esőben ázó diófát.

– Nem én csinálom, hanem az élet – felelte halkan, de a hangjában ott vibrált a régi dac.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: harmincöt évesen még mindig ugyanaz a kislány vagyok neki, aki gyerekként sírva könyörgött egy ölelésért. Most viszont már nem sírtam. Csak dühös voltam. És fáradt.

Aznap este minden szétesett. A testvérem, Gábor, három év után először jött haza vidékről. Azt hittem, végre kibékülünk. De ahogy belépett a lakásba, már éreztem: valami nincs rendben.

– Szia, Zsófi – mondta, de nem nézett rám. Anyámhoz ment először, megölelte, aztán leült a kanapéra és elővette a telefonját.

– Jó utad volt? – kérdeztem tőle óvatosan.

– Megvoltam – felelte kurtán.

A levegő megfagyott közöttünk. Anyám próbált beszélgetést kezdeményezni, de Gábor csak bólintott vagy vállat vont. Végül felálltam, hogy vacsorát készítsek. A konyhában hallottam, ahogy anyám suttogva kérdezi tőle:

– Miért nem beszélsz Zsófival?

– Mert ő árult el engem – válaszolta Gábor olyan hangosan, hogy én is hallottam.

A kezem megállt a késben. Tudtam, mire gondol: három éve, amikor apánk meghalt, én voltam az, aki elmondta anyának Gábor titkát – hogy eladósodott és pénzt kért tőlem is, tőle is. Akkor azt hittem, helyesen cselekszem. Most már nem voltam biztos benne.

Aznap este vacsora közben mindenki hallgatott. Csak a villák csörögtek a tányérokon. A tévében valami régi magyar film ment, de senki sem figyelt rá.

Vacsora után anyám elvonult a hálóba. Gábor felállt az asztaltól és szó nélkül kiment az erkélyre cigarettázni. Én ott maradtam egyedül a konyhában, és néztem a családi fényképeket a falon: apám fiatalon egy Trabant mellett, anyám a balatoni strandon nevetve, mi ketten Gáborral gyerekként hóembert építünk.

Hirtelen úgy éreztem, mintha mindent elvesztettem volna: apát, testvért, anyát… és talán önmagamat is.

Kimentem az erkélyre utána.

– Gábor… beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.

– Minek? – fújta ki a füstöt anélkül, hogy rám nézett volna.

– Mert nem akarom ezt… ezt a csendet köztünk. Tudom, hogy hibáztam. De féltettelek…

– Féltettél? Vagy csak akartad, hogy te legyél a jó gyerek? – fordult felém végre. A szemében harag volt és valami mély szomorúság.

– Nem! Nem erről szólt… csak… csak nem bírtam nézni anyát nap mint nap aggódva…

– És ezért elmondtad neki mindent? Zsófi, neked sosem voltak titkaid? Neked mindig minden sikerült? – hangja remegett.

– Nekem is voltak titkaim… vannak is – vallottam be halkan.

Egy pillanatig csak álltunk egymással szemben az őszi hidegben. A város fényei alattunk hunyorogtak, mint gyerekkorunkban karácsony este.

– Sajnálom – mondtam végül. – Ha visszacsinálhatnám…

– De nem lehet – vágott közbe keserűen.

Csend lett. Csak az eső kopogott az erkély korlátján.

Másnap reggel anyám korán kelt. Palacsintát sütött, mint régen ünnepeken. Az illat betöltötte a lakást. Gábor még aludt. Leültem mellé a konyhában.

– Anya… félek, hogy elveszítem őt örökre – mondtam neki könnyes szemmel.

Anyám letette a fakanalat és megsimogatta a kezem.

– Zsófi… én is hibáztam sokszor. Apád is hibázott. Gábor is fog még hibázni. De mi család vagyunk. Ha most hagyod elmenni… lehet, hogy soha nem jön vissza.

– Mit tegyek?

– Mondd el neki mindent. Még azt is, amit magadnak sem mersz bevallani.

Délután Gábor indulni készült vissza Pécsre. A bőröndje már az ajtóban állt.

– Várj! – szaladtam utána. – Kérlek… ne menj el így!

Megállt az ajtóban.

– Mit akarsz még hallani?

– Az igazat… és azt akarom mondani neked valamit. Hogy én is féltem mindig. Hogy irigy voltam rád gyerekként, mert te voltál apu kedvence… Hogy amikor elmondtam anyának mindent rólad, azt hittem, végre én is fontos leszek neki… De csak mindent elrontottam.

Gábor arca megrándult.

– Te tényleg ezt gondoltad?

Bólintottam.

– Én meg azt hittem mindig, hogy te vagy az erős… hogy neked minden könnyen megy…

Nevetni kezdtem sírás közben.

– Egyikünknek sem ment könnyen semmi…

Gábor letette a bőröndöt és átölelt.

– Próbáljuk újra? – kérdezte halkan.

– Próbáljuk – suttogtam vissza.

Aznap este együtt vacsoráztunk mindhárman. Anyám mosolygott ránk könnyes szemmel. A régi sérelmek nem tűntek el egy csapásra – de valami elkezdett gyógyulni bennünk.

Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi esőt. Arra gondolok: hány család él így Magyarországon? Hányan cipelik magukkal a kimondatlan szavakat és régi fájdalmakat?

Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani egymásnak? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?