Őszintén: Az egész család utálja a menyemet – Vajon tényleg én vagyok a hibás?

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod nekem, Tamás! – kiáltottam fel, miközben a konyhaasztalnál álltam, remegő kézzel szorítva a bögrét. A fiam rám sem nézett, csak a padlót bámulta, mintha ott keresné a válaszokat. Klára ott ült mellette, karba tett kézzel, szinte diadalmas arccal.

– Anya, elegem van ebből. Nem akarom, hogy továbbra is beleszólj az életünkbe – mondta Tamás halkan, de határozottan. A szívem összeszorult. Hogy jutottunk idáig? Hogy lehet, hogy a saját fiam így beszél velem?

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer én leszek az az anyós, akit mindenki kerülni akar. Mindig is azt hittem magamról, hogy megértő vagyok, nyitott és szeretetteljes. De amikor Tamás először bemutatta Klárát, valami megváltozott bennem. Nem tudom pontosan megmondani, mi volt az – talán az a hűvös mosoly, amivel rám nézett, vagy ahogy már az első vacsoránál kijavította Tamást egy jelentéktelen részletben. Akkor még csak legyintettem magamban: biztos csak ideges.

De ahogy teltek a hónapok, egyre több apróság tűnt fel. Klára sosem kérdezte meg, hogy segíthet-e valamiben, ha nálunk voltak. Mindig csak ült a kanapén, telefonozott vagy Tamással beszélgetett halkan. Ha szóltam hozzá, röviden válaszolt, mintha zavarnám. A családi ebédeken is mindig valahogy kívülállónak tűnt – vagy talán csak én éreztem így?

A húgom, Ágnes egyszer félrehívott: – Jana, ne haragudj, de ez a lány… valahogy nem illik hozzánk. Olyan rideg. Tamás is más lett mellette.

Nem voltam egyedül az érzéseimmel. A férjem, Laci is egyre többször morgott Klára miatt: – Régen Tamás mindig segített a kertben. Most meg csak ülnek bent és nézik a sorozatokat.

Aztán jött az első nagy vita. Karácsony előtt két nappal felhívtam Tamást:

– Szeretném, ha idén nálunk lennétek Szenteste – mondtam neki.

– Anya, Klára szüleihez is mennünk kell – felelte feszülten.

– De hát ez a hagyomány! – fakadtam ki. – Minden évben együtt vagyunk!

– Mostantól más lesz – mondta Tamás halkan.

Aznap este órákig sírtam Laci vállán. Úgy éreztem, elveszítem a fiamat. És minél jobban próbáltam kapaszkodni beléjük, annál jobban eltávolodtak.

Egy év telt el így. Egyre ritkábban jöttek át hozzánk. Ha mégis eljöttek, Klára mindig sietett haza – „Még dolgoznom kell”, „Holnap korán kelek” –, Tamás pedig csak bocsánatkérően nézett rám.

Aztán egy nap megtörtént az, amitől mindig is féltem. Tamás felhívott:

– Anya… szeretném, ha mostantól nem keresnétek minket egy ideig.

– Miért? Mit csináltunk? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Klára nem érzi jól magát nálatok. És én sem… Sajnálom.

Letette. Ott maradtam a konyhában, egyedül a csendben. A bögréből kihűlt a tea.

Hetekig csak sírtam és vádoltam magam – meg Klárát is. Próbáltam beszélni Tamással, de nem vette fel a telefont. Ágnes azt mondta: – Hagyd őket! Majd rájönnek maguktól.

De én nem tudtam elengedni. Minden nap azon gondolkodtam: tényleg én vagyok a hibás? Túl sokat vártam el? Túl erőszakos voltam? Vagy tényleg Klára az oka mindennek?

Egy este Laci leült mellém:

– Jana… lehet, hogy tényleg túl szigorúak voltunk vele. Próbáltad valaha megismerni őt igazán?

Nem tudtam mit felelni. Talán tényleg csak azt láttam benne, amitől féltem: hogy elveszi tőlem a fiamat.

Most itt ülök ebben az üres házban, és azon gondolkodom: mi lesz velünk? Vajon egyszer még visszatalál hozzánk Tamás? Vagy örökre elveszítettem őt?

Talán tényleg én vagyok a hibás… Vagy csak túl nehéz elfogadni azt, hogy már nem én vagyok a legfontosabb az életében?

„Ti mit gondoltok? Lehet újrakezdeni egy ilyen kapcsolatot? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?”