„Osztozzunk a számlán?” – Egy este, ami mindent megváltoztatott

– Akkor most… osztozzunk a számlán? – kérdezte Gábor, miközben a pincér már harmadszor nézett ránk türelmetlenül. A villámok, amik az ablakon túl cikáztak, mintha bennem is csapkodtak volna. A szívem hevesen vert, a kezem remegett, ahogy a táskámban kotorásztam a pénztárcám után.

Nem így képzeltem el az első randimat online ismerkedés után. Napokig csevegtünk, Gábor kedves volt, figyelmes, és végre valaki, aki nem csak a külsőm miatt keresett. Legalábbis azt hittem. Az este elején még minden rendben volt: nevetgéltünk, beszélgettünk a kedvenc filmjeinkről, sőt, még arról is szó esett, hogy mennyire nehéz ma Magyarországon normális párt találni. Aztán valami megváltozott.

– Tudod, Zsófi, én úgy gondolom, hogy egy kapcsolatban mindenben egyenlőség kell legyen – mondta hirtelen, miközben a pincér letette elénk a számlát. – Ezért szerintem az lenne korrekt, ha feleznék.

Meglepődtem. Nem azért, mert nem akartam volna kifizetni a vacsorám felét – hiszen dolgozó nő vagyok, nem várok el semmit ingyen –, hanem mert az egész este alatt éreztem valami furcsa feszültséget. Mintha minden szavam mérlegre kerülne. Mintha vizsgáztatna.

– Persze – feleltem halkan, de közben azon gondolkodtam: vajon tényleg erről szól az egyenlőség? Hogy minden forintot számolgatunk? Hogy már az első találkozásnál is ilyen rideg legyen minden?

A vacsora után sétáltunk egy kicsit a Duna-parton. A lámpák fényei tükröződtek a vízen, de én csak azt éreztem, hogy valami eltört bennem. Gábor próbált viccelődni, de már nem tudtam rá figyelni. A fejemben csak az járt: vajon hol rontottam el? Túl sokat vártam? Túl keveset adtam magamból?

– Zsófi, te mit gondolsz erről? – kérdezte hirtelen. – Szerinted tényleg fontosak ezek az apróságok?

– Nem tudom – válaszoltam őszintén. – Csak azt érzem, hogy valami nem stimmel. Hogy nem erről álmodtam.

Hazafelé a villamoson ülve néztem az embereket. Egy idős házaspár egymás kezét fogta; egy fiatal lány épp sírt a telefonjába; egy anyuka fáradtan ölelte magához a kisfiát. Mindenki küzd valamivel. Én is küzdök: azzal, hogy megtaláljam önmagam ebben az új világban, ahol már semmi sem olyan egyszerű.

Otthon leültem az ágy szélére és elővettem a naplómat. Leírtam mindent: az érzéseimet, a csalódottságomat, azt a furcsa szégyent, amit akkor éreztem, amikor először kellett kimondanom: „Nem ezt akartam.”

Másnap reggel Gábor üzenetet írt: „Jól éreztem magam tegnap. Remélem, te is.” Hosszan néztem az üzenetet. Mit válaszoljak? Hogy mondjam el neki, hogy nekem ez nem volt jó? Hogy nem akarok olyan kapcsolatot, ahol már az elején is csak számolgatunk?

Végül csak annyit írtam vissza: „Köszönöm az estét. Sok mindent megtanultam magamról.”

Azóta sokat gondolkodom azon, hol húzódnak a határaim. Vajon túl érzékeny vagyok? Vagy csak egyszerűen másra vágyom? Egy biztos: soha többé nem fogom hagyni, hogy valaki elvegye tőlem azt az érzést, hogy értékes vagyok.

Anyukám később azt mondta: „Zsófi, ne félj kiállni magadért! Az igazi szeretet ott kezdődik, ahol tisztelnek.”

Most már tudom: nem a pénzről szólt ez az este. Hanem arról, hogy mennyire tudok bízni magamban és abban, hogy egyszer majd valaki tényleg meglátja bennem azt az értéket, amit én is keresek.

Ti mit gondoltok? Tényleg ennyire fontosak ezek az apró gesztusok? Vagy csak én bonyolítom túl? Várom a véleményeteket…