Öt év a vállamon: Az a nap, amikor először kértem segítséget a férjemtől

– Anikó, miért nem tudsz egy kicsit lazítani? – szólt oda Gábor, miközben a kanapén feküdt, kezében a telefonjával. A konyhából hallottam a hangját, miközben a harmadik adag mosogatnivalót pakoltam be a gépbe, és közben a gyerekek veszekedését próbáltam csitítani.

A szívem hevesen vert. Öt éve minden napom így telt: reggel hatkor keltem, reggelit készítettem, iskolába vittem Marcit és Dórit, aztán rohantam dolgozni az óvodába, ahol dadusként dolgozom. Délután vissza, bevásárlás, főzés, házi feladat, mosás, takarítás. Gábor mindig azt mondta: „Te úgyis jobban csinálod.”

Ma azonban valami eltört bennem. A testem fáradt volt, a lelkem még inkább. A gyerekek veszekedése egyre hangosabb lett, én pedig éreztem, hogy mindjárt sírva fakadok. Odamentem Gáborhoz.

– Kérlek, segíts most nekem! – mondtam halkan, de határozottan. – Nem bírom már egyedül.

Gábor fel sem nézett a telefonjából.

– Anikó, ne hisztizz már! Minden rendben van. Majd ha lesz időm, segítek – mondta fásultan.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Hisztizek? Öt éve nem volt egy napom sem magamra. Még akkor sem, amikor influenzásan is főztem és mostam. Gábor szerint ez természetes volt: „Te vagy az anyja a gyerekeknek.”

A könnyeim eleredtek. Nem akartam, hogy lássa, de nem tudtam visszatartani.

– Gábor, én tényleg nem bírom tovább – suttogtam. – Kérlek… csak most az egyszer.

Felnézett rám, de csak bosszúsan sóhajtott.

– Most tényleg ezzel kell jönnöd? Egész nap dolgoztam én is! Nem lehetne egy kis nyugtom?

A gyerekek csendben figyeltek minket. Marci odasomfordált hozzám és megszorította a kezem.

– Anya… – suttogta.

A szívem összeszorult. Mit tanítok nekik? Hogy az anyának mindent el kell viselnie? Hogy az apának joga van pihenni, de az anyának nincs?

Aznap este alig aludtam. A gondolatok kavarogtak bennem: vajon hol rontottam el? Miért érzem magam ennyire egyedül ebben a házasságban?

Másnap reggel Gábor úgy tett, mintha mi sem történt volna. Megkérdezte, mit főzök ebédre, majd elment dolgozni. Én pedig gépiesen csináltam végig a napot. A gyerekek csendesebbek voltak a szokásosnál.

Délután Dóri odabújt hozzám.

– Anya, te szomorú vagy?

Nem akartam hazudni neki.

– Igen, kicsim. Néha anya is elfárad.

– Apa miért nem segít?

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őt.

Aznap este leültem Gáborral beszélgetni. Próbáltam nyugodt maradni.

– Gábor, ez így nem mehet tovább. Én is ember vagyok. Szükségem van rád – mondtam halkan.

Gábor vállat vont.

– Mindenki így él. Anyám is mindent csinált otthon. Ez a dolgok rendje.

A düh és a fájdalom egyszerre tört rám.

– De én nem akarok így élni! Nem akarom, hogy a gyerekeink azt lássák: az anya mindent elvisel csendben! Nekem is vannak határaim!

Gábor csak nézett rám értetlenül.

– Ha nem tetszik, csináld másképp – mondta végül.

Aznap este eldöntöttem: változtatni fogok. Másnap reggel nem főztem reggelit. Nem pakoltam be Gábornak az uzsonnát. A gyerekeknek elmondtam: ma mindenki segít otthon.

Gábor meglepődött, amikor nem találta meg a megszokott dolgokat.

– Mi van veled? – kérdezte ingerülten.

– Mostantól mindannyian felelősek vagyunk ezért a családért – válaszoltam határozottan.

A gyerekek először tiltakoztak, de aztán együtt csináltuk meg a házimunkát. Este először éreztem azt, hogy nem vagyok teljesen egyedül.

Gábor azonban egyre távolabb került tőlem. Egy hét múlva már alig beszéltünk egymással. A feszültség tapintható volt.

Egy este Marci odajött hozzám:

– Anya, apa már nem szeret minket?

A szívem majd megszakadt.

– Dehogynem szeret titeket – mondtam halkan –, csak most nehéz neki elfogadni az újat.

Éjszakánként azon gondolkodtam: vajon megéri-e harcolni ezért a házasságért? Vagy jobb lenne külön utakon folytatni?

Egyik este Gábor végre megszólalt:

– Anikó… talán igazad van. Csak… én ezt sosem tanultam meg otthon. Nem tudom, hogyan kell jól csinálni.

A könnyeim újra eleredtek – de most már nem csak a fájdalomtól, hanem attól is, hogy talán mégis van remény.

Most itt ülök az ablakban és nézem az esti várost. Vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan érzik magukat láthatatlannak a saját családjukban? És mikor jön el az a pont, amikor végre ki merjük mondani: elég volt?