Öt év múlva találkozunk! – Egy ígéret, ami szétszakította a családomat

– Anya, miért sírsz már megint? – kérdezte Zsófi, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a kávéscsésze felett. Az ablakon túl szürke januári reggel volt, a hó latyakos foltokban olvadt el az udvaron. Zsófi kilencéves volt akkor, Bence pedig alig múlt öt.

– Csak egy kicsit elfáradtam, kicsim – próbáltam mosolyogni, de a hangom elcsuklott. Nem mondhattam el neki, hogy aznap reggel kaptam meg a végzést: a lakásunkat elárverezik, mert Dániel minden tartozást rám hagyott, amikor egyik napról a másikra eltűnt.

A kilencvenes évek eleje volt. Mindenki azt mondta, most végre szabadok vagyunk, de én csak azt éreztem, hogy minden nap egy újabb harc. Dániel azzal búcsúzott: „Vidimo se za pet godina!” – öt év múlva találkozunk. Mintha csak egy hétköznapi üzleti útra menne, nem pedig hátrahagyna engem két gyerekkel és egy halom adóssággal.

Az első hónapokban minden este vártam, hogy visszajön. Aztán lassan rájöttem: nem fog. Az anyám azt mondta: „Juditkám, erős vagy te ehhez.” De amikor éjjelente egyedül sírtam a fürdőszobában, nem éreztem magam erősnek.

A családunk széthullott. Az apósomék sosem szerettek igazán, most pedig végképp hátat fordítottak nekem. „Te tehetsz róla, Judit! Biztosan elüldözted!” – mondta egyszer Dániel nővére, Éva. A szavaiba belehasítottam, de nem válaszoltam. Mit is mondhattam volna?

A munkahelyemen is csak fél szemmel néztek rám. Egyedülálló anya két gyerekkel – mindenki sajnált vagy lenézett. A főnököm, Szilárd néha megkérdezte: „Segíthetek valamiben?” De tudtam, hogy csak udvariasságból mondja.

Az évek teltek. Zsófi megtanult magának reggelit készíteni, Bence pedig már nem sírt esténként az apja után. Én is megtanultam túlélni: két állásban dolgoztam, takarítottam iskolákban hajnalban és adminisztráltam délutánonként egy kis cégnél. Néha úgy éreztem, mintha egy másik életet élnék – egy olyan életet, amit sosem választottam volna magamnak.

Aztán egy nap – pontosan öt évvel később –, amikor már kezdtem elhinni, hogy talán újra lehet boldog az ember, valaki csengetett. A gyerekek azonnal felugrottak: „Apa!” – kiáltotta Bence reménykedve.

Az ajtóban Dániel állt. Ugyanaz a barna kabát volt rajta, mint amikor elment. Egy kopott bőröndöt szorongatott.

– Szia Judit – mondta halkan.

Nem tudtam megszólalni. Csak néztem rá, mintha egy szellem jelent volna meg előttem.

– Beszélhetnénk? – kérdezte.

A gyerekek köréje gyűltek. Zsófi sírt örömében, Bence csak némán ölelte át a lábát. Én pedig ott álltam mozdulatlanul.

Aznap este Dániel leült velem a konyhában. A gyerekek már aludtak.

– Tudom, hogy nincs jogom semmit kérni tőled – kezdte –, de szeretném jóvátenni…

Felnevettem – keserűen és fáradtan.

– Jóvátenni? Mit? Hogy öt évig nem tudtuk, élsz-e vagy halsz? Hogy mindent rám hagytál?

– Nem volt más választásom…

– Mindig van választás! – csattantam fel. – Nekem sem volt könnyű! De én itt maradtam! Értük!

Dániel lehajtotta a fejét.

– Sajnálom…

Csend lett köztünk. Hallgattuk a régi hűtő zúgását és az utcáról beszűrődő kutyaugatást.

A következő hetekben Dániel próbált visszailleszkedni az életünkbe. A gyerekek örültek neki – főleg Bence –, de én nem tudtam megbízni benne többé. Minden mozdulatában azt kerestem: mikor fog újra eltűnni?

Az anyám azt mondta: „Juditkám, adj neki még egy esélyt! A gyerekeknek szükségük van az apjukra.” De én már nem voltam ugyanaz az ember. Az évek alatt megtanultam egyedül dönteni.

Egy este Dániel bejelentette: „Találtam munkát egy építkezésen. Ha minden jól megy, hamarosan ki tudjuk fizetni a tartozást.”

De néhány hét múlva kiderült: Dániel újra hazudott. Nem volt munkahelye; az összes pénzét eljátszotta a helyi presszóban.

Akkor döntöttem el: vége. Nem engedhetem meg magamnak – és főleg a gyerekeimnek –, hogy újra csalódjanak benne.

Egy este leültettem őt.

– Dániel, kérlek… Menj el! Nem akarom többé ezt az életet élni! Megtanultunk nélküled élni… Most már boldogok akarunk lenni!

Ő csak bólintott és csendben összepakolt.

A gyerekek sírtak, de én tudtam: most először döntöttem igazán magamért és értük.

Most itt ülök, húsz évvel később, és nézem Zsófit és Bencét – felnőttek lettek, erősek és önállóak. Néha még mindig eszembe jut Dániel arca az ajtóban.

Vajon lehet-e valaha igazán megbocsátani annak, aki egyszer végleg összetörte a szívedet? És vajon tényleg jobb-e újra esélyt adni valakinek csak azért, mert hiányzik valami az életünkből? Mit gondoltok ti erről?