Öt perc, ami mindent megváltoztatott – Egy családi délután krónikája

– Miért nem kínáltad meg teával? – csattant fel Gábor, ahogy becsukódott mögötte az ajtó.

A konyhapultnak támaszkodtam, a kezem még mindig remegett. A nappaliban még ott lebegett anyám parfümjének nehéz illata, mintha az egész lakásban visszhangozna az a kínos öt perc, amit nálunk töltött.

– Nem is kérdezte, hogy kérek-e – mondta anyósom, amikor már az előszobában állt, kabátját szorosra húzva. – Régen más volt ez a ház. Régen mindig volt egy csésze tea, egy kis sütemény…

Nem szóltam semmit. Csak álltam ott, mint egy szobor, miközben Gábor zavartan nézett rám, majd anyjára. Aztán az ajtó becsapódott, és minden csend lett.

Most pedig itt állok, és Gábor hangja visszhangzik a fejemben.

– Nem értem, miért nem tudsz egy kicsit kedvesebb lenni vele! Tudod, mennyire fontos neki az illem.

– Gábor, egész nap dolgoztam. Azt sem tudtam, hogy jön! – próbáltam védekezni, de a hangom elcsuklott.

– Mindig csak kifogásokat keresel – vágott vissza. – Neked mindenki teher ebben a családban?

Ez volt az a pillanat, amikor valami eltört bennem. Nem csak a mai nap miatt. Hanem az elmúlt évek miatt: minden vasárnapi ebéd, amikor anyósom kritikus pillantása végigpásztázta a lakást; minden alkalom, amikor Gábor inkább az ő oldalára állt; minden kimondatlan szó, amit lenyeltem, hogy ne legyen veszekedés.

– Szerinted nekem könnyű? – kérdeztem halkan. – Szerinted jó érzés mindig azt érezni, hogy sosem vagyok elég jó?

Gábor elfordult. A konyhaablakon túl szürke volt az ég, mintha az egész város együtt sóhajtana velem.

– Nem erről van szó – mondta végül. – Csak… Anya már nem fiatal. Sokat jelent neki, ha úgy érzi, fontos nekünk.

– És én? Nekem ki jelent sokat? – kérdeztem vissza keserűen.

A csend közöttünk vastagabb lett, mint valaha.

Aztán hirtelen visszapörgettem magamban az elmúlt heteket. Azokat a reggeleket, amikor Gábor szó nélkül ment el dolgozni; azokat az estéket, amikor csak a telefonját nyomkodta mellettem a kanapén; azt a rengeteg apró kompromisszumot, amit én hoztam meg: hogy ne szóljak vissza anyósomnak, hogy mindig legyen tiszta abrosz vasárnapra, hogy ne panaszkodjak arról, mennyire fáradt vagyok.

– Tudod mit? – szólaltam meg újra. – Lehet, hogy tényleg nem vagyok elég jó meny neked. De legalább önmagam vagyok.

Gábor arca megkeményedett.

– Ezt most miért kell? Miért kell mindig mindent túlreagálni?

– Mert elegem van abból, hogy mindig csak én alkalmazkodom! – kiáltottam rá. – Hogy mindig csak nekem kell megfelelni! Hogy sosem vagyok elég jó sem neked, sem anyádnak!

A hangom visszhangzott a csendes lakásban. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha kívülről látnám magunkat: két felnőtt ember, akik már rég nem beszélnek egymással igazán.

Gábor leült az asztalhoz. A keze ökölbe szorult.

– Szerinted nekem könnyű? – kérdezte halkan. – Két nő között őrlődöm folyamatosan. Az egyik az anyám, aki felnevelt, a másik te vagy…

– Nem kell választanod – suttogtam. – Csak azt szeretném, ha egyszer rám is gondolnál.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Gábor nem nézett rám. A telefonja pittyent egyet az asztalon: anyja üzenete érkezett.

„Hazafelé jövet vettem egy kis sütit. Majd legközelebb hozok nektek is.”

Elmosolyodtam keserűen.

– Látod? Ő sem haragszik igazán. Csak játszmázunk egymással évek óta.

Gábor felnézett rám. A szeme fáradt volt és szomorú.

– Mit akarsz most tőlem? – kérdezte.

– Hogy végre beszéljünk őszintén arról, ami fáj – mondtam halkan.

Sokáig csak ültünk ott némán. A lakásban lassan eloszlott anyósom illata is. Csak mi maradtunk: két ember egy házasságban, tele kimondatlan sérelmekkel és félelmekkel.

Vajon tényleg egy csésze tea hiánya lehetett az utolsó csepp? Vagy már régóta gyűlt bennünk minden kimondatlan szó?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet alkalmazkodni anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat?”