Ott, ahol senki sem tűnik el – Egy magyar anya története a családi szétszakadásról és újratalálásról

– Menj innen, anya! Elegem van belőled! – ordította Gergő, miközben a szobája ajtaját olyan erővel csapta be, hogy a fal is beleremegett. Ott álltam a folyosón, kezemben a reggeli kakaóval, amit minden nap készítettem neki, még tizenhét évesen is. A bögréből kilöttyent a tej, végigfolyt az ujjaimon. Azt hittem, csak egy újabb veszekedés lesz a sok közül. De aznap valami végleg megváltozott.

Aznap este Gergő nem jött haza. Először azt hittem, csak a barátainál van, mint máskor. De amikor éjfélkor sem érkezett meg, már remegő kézzel hívtam fel mindenkit: Zsófit, a legjobb barátját; Tamást, az apját – aki három éve elhagyott minket egy fiatalabb nőért; sőt még az osztályfőnökét is. Senki nem tudott róla semmit. Az éjszaka közepén ültem a konyhában, a sötétben, és csak bámultam a telefonom kijelzőjét. A csend olyan vastag volt körülöttem, mintha soha többé nem akarna feloldódni.

Másnap reggel Tamás hívott vissza. – Miért nem figyeltél jobban rá? – kérdezte fojtott hangon. – Mindig csak dolgozol! – A hangja tele volt váddal, de én már nem tudtam sírni. Csak ültem ott, és hallgattam, ahogy a múlt hibái újra és újra visszhangzanak bennem.

Gergő három nap múlva került elő. Egyik este csengettek, és ott állt az ajtóban, karikás szemekkel, koszos ruhában. Nem szólt semmit, csak átölelt. Éreztem rajta az idegen lakások szagát, az olcsó cigarettát és valami furcsa keserűséget. – Sajnálom – suttogta. – Nem akartam eltűnni. Csak… nem bírtam tovább.

Azt hittem, innentől minden rendbe jön majd. De nem így lett. Gergő egyre zárkózottabb lett. Az iskolából rendszeresen igazolatlanul hiányzott, esténként későn járt haza. Egyik este megtaláltam nála egy zacskó füvet. Amikor számon kértem, csak vállat vont: – Mindenki ezt csinálja.

A szomszédok is kezdtek suttogni. A lépcsőházban Marika néni félhangosan jegyezte meg: – Szegény Juli, biztos nehéz lehet egyedül egy kamasszal… De aztán mindig ott volt az a pillantás is: mintha azt mondaná, magamnak köszönhetem.

A munkahelyemen is egyre nehezebben ment minden. Folyton elkéstem, mert éjszakánként nem tudtam aludni Gergő miatt. Az igazgatónő egyszer félrehívott: – Julianna, ha így folytatja, kénytelen leszek másik kollégát keresni a helyére.

Egy este Gergő nem jött haza időben. Már sötétedett, amikor végre megcsörrent a telefonom: – Anya… elütött egy autó… kórházban vagyok… – A hangja remegett. Rohantam hozzá a Honvéd Kórházba. Ott feküdt az ágyon, karja begipszelve, arcán horzsolások. Amikor meglátott, sírva fakadt: – Ne haragudj rám! Félek…

Aznap éjjel ott maradtam vele a kórteremben. Fogtam a kezét, és először mondtam ki hangosan: – Én is félek. Félek attól, hogy elveszítelek. Félek attól, hogy rossz anya vagyok.

A következő hetekben minden megváltozott. Gergővel együtt jártunk családsegítőhöz. Először csak hallgatott az üléseken, de aztán egyszer kibukott belőle: – Haragszom rád! Haragszom apára is! Miért kellett mindent tönkretennetek?

Nem tudtam mit mondani. Csak sírtam. A pszichológus csendben figyelt minket, majd annyit mondott: – Néha el kell engedni a múltat ahhoz, hogy újra egymásra találjunk.

Tamás is eljött egyszer az egyik ülésre. Feszengve ült le mellém. Gergő rá sem nézett. – Sajnálom – mondta Tamás halkan –, de én sem tudtam jobban csinálni.

Lassan elkezdtünk beszélgetni otthon is. Gergő néha már megosztotta velem az érzéseit: – Anya… félek attól, hogy sosem lesz normális családom.

– Nekem sincs már normális családom – válaszoltam –, de talán együtt újra tudjuk építeni.

A nyár végére Gergő visszament az iskolába. Még mindig voltak nehéz napok: néha összevesztünk apróságokon, néha órákig hallgattunk egymás mellett ülve. De már nem volt közöttünk az a jeges távolság.

Egy vasárnap reggel együtt mentünk ki a piacra. Gergő segített cipekedni, és amikor Marika néni meglátott minket együtt nevetni, csak annyit mondott: – Lám-lám, mégiscsak összetartotok.

Hazafelé Gergő rám nézett: – Anya… szerinted valaha teljesen rendbe jövünk?

Elmosolyodtam: – Nem tudom, Gergőm. De amíg itt vagyunk egymásnak, addig van remény.

Néha még most is felteszem magamnak a kérdést: Vajon lehet-e igazán megbocsátani magunknak és egymásnak? Ti mit gondoltok? Meg lehet gyógyítani egy szétszakadt családot?