„Péter szülei sosem fogadtak el: Ők választották ki a ‘megfelelő’ lányt helyettem”
– Nem mehetsz oda, Anna! – szólt rám anyám, miközben a konyhában mosogatott. – Ezek a Kovácsék nem a mi világunk.
De én már akkor is tudtam, hogy nem fogom hagyni, hogy a származásom határozza meg az életem. Tizenhét éves voltam, amikor először találkoztam Péterrel a gimnáziumban. Ő volt az osztály legjobb tanulója, mindig udvarias, mindig mosolygós. Az apja egyetemi tanár volt az ELTE-n, az anyja ügyvéd egy menő budapesti irodában. Én meg… hát, apám már rég elment, anyám takarítónőként dolgozott, hogy eltartsuk magunkat.
Az első randink után Péter azt mondta: – Anna, te vagy a legőszintébb ember, akit ismerek.
De amikor először mentem át hozzájuk vacsorára, már az előszobában éreztem a feszültséget. Kovácsné rám se nézett, csak annyit mondott: – Remélem, nem vagy válogatós az ételben.
A vacsora alatt minden kérdésük arról szólt, hogy mit dolgozik anyám, hol lakunk pontosan, és hogy miért nem jártam zeneiskolába vagy balettra. Péter próbált oldani a hangulaton, de láttam rajta is a feszültséget.
A kapcsolatunkat titokban tartottuk egy ideig. Péter minden nap írt nekem üzenetet: „Hiányzol.” Én meg visszaírtam: „Te vagy az egyetlen biztos pont az életemben.” De ahogy telt az idő, egyre nehezebb lett titkolózni.
Egy este Péter anyja felhívott: – Anna, szeretném, ha beszélgetnénk.
Elmentem hozzájuk. Leültetett a nappaliban, és halkan, de határozottan mondta: – Nézd, Anna, Péternek nagy jövőt szánunk. Nem akarjuk, hogy elvonja a figyelmét valami… komplikáció. Biztos vagyok benne, hogy te is érted ezt.
Akkor először éreztem azt a mély szégyent, amit csak az tud igazán, akit sosem fogadnak el. Hazamentem sírva. Anyám csak annyit mondott: – Kislányom, ne hagyd magad megalázni.
De én nem akartam feladni. Péterrel titokban találkoztunk továbbra is. Együtt álmodoztunk arról, hogy majd egyszer saját lakásunk lesz valahol Zuglóban vagy Újpesten. Aztán jött az érettségi és az egyetem. Pétert felvették jogra az ELTE-re – persze az anyja örült –, engem pedig csak egy OKJ-s képzésre sikerült bejutnom.
A távolság nőtt köztünk. Péter egyre többet tanult, egyre kevesebbet találkoztunk. Egy nap azt mondta: – Anna, anyám bemutatott egy lányt… Zsófiát. Azt mondja, ő hozzám illik.
Zsófia mindent tudott: zongorázni, franciául beszélt, és persze gazdag családból jött. Péter próbált ellenállni, de láttam rajta a bizonytalanságot.
– Szeretlek téged – mondta nekem –, de nem akarom elveszíteni a családomat sem.
Az utolsó veszekedésünk emléke örökre belém égett:
– Miért nem állsz ki értem? – kérdeztem sírva.
– Nem olyan egyszerű! – kiabált vissza. – Nem értheted meg…
– Dehogynem! Csak gyáva vagy!
Aznap este véget ért minden. Péter végül Zsófiával maradt. Évekig nem hallottam róla semmit.
Most harmincéves vagyok. Egy kis könyvesboltban dolgozom Óbudán. Néha látom Pétert a hírekben: sikeres ügyvéd lett belőle, Zsófiával két gyerekük van. Néha elgondolkodom: ha akkor másképp döntök… ha bátrabb vagyok… vagy ha Péter kiáll értem…
De vajon tényleg én voltam a rossz választás? Vagy csak a világ volt túl szűk ahhoz, hogy elfogadjon minket olyannak, amilyenek vagyunk?