Pihenni Akartam a Fiaméknál, de Végül Csak a Takarítás Jutott: Vajon Hol Hibáztam Anyaként?
– Anya, ne aggódj, minden rendben lesz! – mondta Gábor a telefonban, miközben én már a vonaton ültem, és próbáltam elnyomni a szorongásomat. Egy éve nem jártam náluk Budapesten, mióta összeházasodtak Ellával. Azt hittem, most végre pihenhetek egy kicsit, kiszakadva a vidéki hétköznapokból. Aztán ahogy beléptem a lakásukba, rögtön megcsapott valami furcsa érzés.
A nappaliban szanaszét hevertek a ruhák, a konyhában mosatlan edények tornyosultak. Ella épp egy Zoom-mítinget tartott a hálóban, Gábor pedig valami Excel-táblázat fölé görnyedt. – Szia, anya! – intett oda futtában. – Mindjárt végzek, csak még ezt be kell fejeznem.
Leültem a kanapéra, de nem tudtam nyugodtan megmaradni. A szemem mindig megakadt egy-egy folton vagy morzsán. „Talán csak most volt egy nehezebb hetük” – gondoltam magamban. De ahogy telt az idő, rájöttem: itt ez a megszokott rend.
Másnap reggel Ella sietve kapta fel a táskáját. – Anya, ne haragudj, ma bent kell lennem az irodában. Kávét főzöl magadnak? – kérdezte futólag. Gábor is csak annyit mondott: – Délutánig dolgozom, de este együtt vacsorázunk!
Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, körbenéztem. A mosógépben büdösödő ruhák, a hűtőben penészes sajt, a fürdőszobában hajcsomók. „Hát ez lenne az én pihenésem?” – kérdeztem magamtól keserűen.
Elővettem a gumikesztyűt (még jó, hogy mindig hozok magammal), és nekiláttam. Először csak egy kis mosogatásnak indult, aztán már porszívóztam, felmostam, ablakot pucoltam. Mire délután hazaértek, minden ragyogott.
– Jaj de jó illat van! – mondta Ella, miközben ledobta a cipőjét. Gábor csak annyit kérdezett: – Ettél valamit napközben?
Nem szóltam semmit. Vártam egy köszönömöt. Egy ölelést. De csak leültek a kanapéra, elővették a telefonjukat, és belemerültek a saját világukba.
Az este vacsoránál próbáltam beszélgetni. – Tudjátok, vidéken nálunk még mindig szokás együtt enni…
– Igen, anya, de itt minden olyan rohanós – vágott közbe Gábor.
– Majd hétvégén főzünk valamit együtt! – mondta Ella mosolyogva.
De hétvégén is csak rendeltek pizzát. Én pedig újra és újra azt vettem észre magamon, hogy mosogatok utánuk, hajtogatom a ruháikat, vagy épp kiteregetek.
Egyik este Ella odajött hozzám. – Anya, ne haragudj, ha kicsit káoszos nálunk minden… Tudod, itt más az élet. Nem úgy van időnk mindenre, mint otthon.
– De hát én is dolgoztam egész életemben! – csattantam fel hirtelen. – Mégis rend volt otthon! És ha vendég jött, legalább igyekeztünk!
Ella zavartan lesütötte a szemét. – Sajnálom… Nem akartunk megbántani.
Gábor csak annyit mondott: – Anya, ne csinálj ebből ügyet! Mi így élünk.
Az utolsó nap reggelén korán keltem. Megfőztem nekik egy adag lecsót, ahogy gyerekkorában szerette Gábor. Aztán leültem az erkélyre egy csésze kávéval. Néztem a várost: zajos volt és idegen.
Mielőtt elindultam volna az állomásra, Gábor odajött hozzám.
– Köszönjük, hogy itt voltál… Majd jövünk mi is hozzád!
De nem mondta ki azt az egy szót sem ő, sem Ella: „köszönöm”.
A vonaton ülve azon gondolkodtam: vajon hol rontottam el? Túl sokat adtam? Túl keveset követeltem? Vagy egyszerűen csak más lett ez a világ?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet tanítani a fiatalokat arra, hogy értékeljék azt, amit kapnak? Vagy el kell engedni őket végleg?