Régi barátnőm szemei – Egy találkozás, ami mindent megváltoztatott

– Kata? Te vagy az? – kérdeztem hitetlenkedve, miközben a 4-6-os villamos nyikorgó ajtaja becsukódott mögöttünk. A reggeli csúcsforgalomban mindenki a telefonját bámulta vagy a saját gondolataiba merült, de én csak őt láttam: a valaha vidám, örökké nevető Katát, akivel egykor együtt jártunk a gimnáziumba. Most azonban mintha egy másik ember állt volna előttem. Az arca beesett volt, a szemei alatt sötét karikák húzódtak, és amikor rám nézett, mintha egy pillanatra megrettent volna.

– Szia, Zsófi – suttogta halkan, és lesütötte a szemét.

A villamos zötykölődött tovább a Margit hídon át, én pedig próbáltam visszafojtani a kérdéseimet. Mi történt veled? Miért nézel így ki? De csak annyit mondtam: – Rég láttalak. Hogy vagy?

Kata vállat vont. – Megvagyok. Dolgozom. Te?

– Én is. A könyvtárban. De… – Elakadtam. Nem tudtam, hogyan folytassam. Láttam rajta, hogy valami nagyon nincs rendben. A keze remegett, amikor megigazította a kabátját, és mintha egy foltot próbált volna eltakarni a csuklóján.

A következő megállónál leszálltunk. Nem akartam elengedni őt. – Kata, lenne kedved beülni valahova egy kávéra? – kérdeztem reménykedve.

Egy pillanatig habozott, majd bólintott. Egy közeli kis presszóba mentünk, ahol alig voltak rajtunk kívül.

– Mi történt veled? – kérdeztem végül halkan.

Kata sokáig hallgatott. Csak kavargatta a kávéját, nézte a gőzölgő csészét. Aztán egyszer csak kibukott belőle: – Nem tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy… hogy már nem vagyok az az ember, akit ismertél.

– Mindenki változik – próbáltam bátorítani.

– Nem így – rázta meg a fejét. – Amióta Gáborral vagyok… minden más lett. Eleinte minden rendben volt. Udvarolt, figyelmes volt velem. Aztán… elkezdett féltékenykedni. Először csak szóban bántott, aztán…

Elhallgatott. Láttam, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe.

– Kata… ő bánt téged? – kérdeztem döbbenten.

Bólintott. – De nem akarom, hogy sajnálj. Nem akarom, hogy azt hidd, gyenge vagyok. Próbáltam elmenni tőle, de mindig visszarántott valahogy. Azt mondja, nélküle semmi vagyok.

A szívem összeszorult. Hirtelen minden jelentéktelennek tűnt: a munkahelyi problémák, az anyám állandó panaszkodása, még az is, hogy hónapok óta nem volt pénzem új kabátra.

– Segítek neked – mondtam határozottan.

– Nem lehet – suttogta Kata. – Ha megtudja, hogy beszéltem veled… félek tőle.

– Nem vagy egyedül – fogtam meg a kezét. – Van kiút ebből.

Aznap este alig aludtam. Folyton Kata arcát láttam magam előtt: azt a megtört tekintetet, amiben annyi szégyen és félelem keveredett. Másnap felhívtam őt.

– Gyere át hozzám ma este! – kérleltem.

Sokáig nem válaszolt, de végül igent mondott.

Amikor megérkezett hozzám, remegett az egész teste. Leültettem a kanapéra, teát főztem neki.

– Zsófi… ha most segítesz nekem, te is veszélybe kerülsz – mondta halkan.

– Nem érdekel – feleltem dacosan. – Nem hagyhatom, hogy tovább bántson téged.

Aznap este együtt terveztük meg a menekülését. Felhívtam egy régi ismerősömet, aki egy női menedékházban dolgozott Zuglóban. Megbeszéltük, mikor és hogyan tud Kata odamenni anélkül, hogy Gábor észrevenné.

A következő napok idegtépőek voltak. Kata nálam aludt, én pedig minden zajra összerezzentem éjszaka. Féltem attól, hogy Gábor ránk talál.

Egy este azonban mégis megjelent nálam. Dörömbölt az ajtón, ordított:

– Tudom, hogy ott vagy! Gyere ki azonnal!

Kata halálsápadt lett. Felhívtam a rendőrséget remegő kézzel.

Mire kiértek, Gábor már elment. De aznap este eldöntöttük: másnap reggel Kata elmegy a menedékházba.

Elkísértem őt a villamosmegállóig. Amikor felszállt a járműre, utoljára visszanézett rám könnyes szemmel.

– Köszönöm – suttogta.

Azóta is tartjuk a kapcsolatot. Kata lassan újra önmagára talál: dolgozik, barátokat szerez, és már nem fél annyira.

Sokszor gondolok arra az első találkozásra azon a zsúfolt villamoson. Mi lett volna, ha elfordítom a fejem? Ha nem merek segíteni?

Vajon hányan utaznak ma is mellettünk csendben szenvedve? És hányan vesszük észre őket egyáltalán?