Rejtett könnyek: Az éjszaka, amikor elmenekültem a gyerekeimmel

– Anya, megtalál minket apa? – suttogja Lili, miközben görcsösen szorítja a kezem. A lépcsőházban ülünk, a falakból áradó penész és régi festék szaga körülölel minket. A fiam, Marci, a másik oldalamon kuporog, fejét a kabátomba fúrja. Éjfél elmúlt, és én még mindig nem hiszem el, hogy ez tényleg megtörtént.

Egy órával korábban még otthon voltunk. Zoltán, a férjem, üvöltött és tányérokat tört a konyhában. A gyerekek sírtak, én pedig remegtem – félelemtől, dühből, tehetetlenségből. „Elég!” – suttogtam magamnak, magamhoz kaptam a táskát, amibe előző nap titokban összekészítettem néhány ruhát és iratot. Megragadtam Lili és Marci kezét, és miközben Zoltán még mindig ordított valamit a nappaliból, kisurrantunk a hátsó ajtón.

Az első ember, aki eszembe jutott, Eszter volt. A legjobb barátnőm gimnázium óta – mindig azt mondta: „Ha bajban vagy, csak szólj.” Ahogy mentünk végig az üres utcákon Újpesten, Lili és Marci némán lépkedtek mellettem. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Remegő kézzel tárcsáztam Eszter számát.

– Halló? – szólt bele álmosan.

– Eszter, én vagyok… Kérlek, beengednél minket? Nem bírom tovább… Zoltán… – sírtam bele a telefonba.

Nem kellett magyaráznom. – Persze, gyertek! – mondta gondolkodás nélkül.

De amikor odaértünk az ajtajához, nem ő nyitott ajtót, hanem a férje, Tamás. Végigmért minket, majd a gyerekekre nézett mögöttem.

– Mit keresel itt ilyenkor? – kérdezte hidegen.

– Tamás, kérlek… csak hadd aludjunk itt egy éjszakát. Zoltán megint… – próbáltam magyarázni.

Tamás sóhajtott, majd Eszterre nézett, aki mögötte állt könnyes szemmel.

– Nem lehet most ez. A gyerekek alszanak. Ha Zoltán megtudja, hogy itt vagy, mind bajba kerülünk. Menjetek máshova! – mondta végül, és becsukta az ajtót előttünk.

Ott álltam néhány másodpercig, nem hittem el, hogy ez megtörténik. A gyerekeim rám néztek nagy szemekkel.

Nem volt hová menni. Eszembe jutott anyám nővére Kispesten, de ő már évek óta beteg és alig tudja ellátni magát. A munkahelyi ismerősök? Nekik is megvan a maguk baja. Végül eszembe jutott Judit az óvodából – egyszer mondta, hogy szóljak neki, ha segítség kell. De már túl késő volt ahhoz, hogy felhívjam.

Leültünk egy lépcsőházi padra. Lili halkan sírt, Marci megkérdezte:

– Anya, ugye minden rendben lesz?

Megsimogattam őket és próbáltam bátor lenni. – Igen, kicsim. Anya mindig megvéd titeket. – De magamban már semmiben sem voltam biztos.

A fejemben pörögtek a múlt képei: az első pofon Zoltántól – mert „túl sós lett a leves” –, aztán amikor bezárt a fürdőszobába, mert későn értem haza munkából. Évekig hallgattam: a gyerekek miatt, a szégyen miatt, meg amiatt is, hogy mit szólnak majd a szomszédok. Magyarországon is azt mondják: „Tűrjél csak! A férfi ilyen.” De nem múlt el. Csak rosszabb lett.

Eszembe jutott az ismerkedésünk: Zoltán sármos volt és vicces; mindenki szerette. Anyám azt mondta: „Rendes fiú jó családból.” Senki sem gondolta volna, hogy mi történik majd zárt ajtók mögött.

Ahogy ott ültünk a lépcsőházban, kinyílt egy ajtó. Egy idős asszony hajolt ki – Ilonka néni a másodikról.

– Minden rendben? Mit csinálnak itt ilyen későn gyerekekkel?

Próbáltam elmondani könnyeim között: – Menekülünk… nincs hová mennünk…

Ilonka néni nézett pár másodpercig, majd halkan mondta:

– Jöjjenek be hozzám reggelig! A gyerekek nem maradhatnak kint a hidegben.

A kis lakásában kamillatea illata terjengett és régi ágyneműk illata lengte be a szobát. A gyerekek azonnal elaludtak a kanapén. Ilonka néni teát hozott nekem és leült mellém.

– Tudja, én is menekültem egyszer a férjem elől… Senki nem segített rajtam csak egy szomszédasszony a harmadikról. Az emberek félnek más bajától, mintha ragályos lenne – mondta halkan.

Sírtam csendben; ez az idegen asszony többet tett értem egy este alatt, mint bárki más egész életemben.

Reggel felhívtam a családsegítőt. A szociális munkás – Mária – kedves volt ugyan, de fáradt:

– Tudja… sok az eset, kevés a hely… De ne aggódjon! Találunk maguknak biztonságos helyet.

Azokon a napokon átmeneti szálláson laktunk egy anyaotthonban. A gyerekek zavartak és szomorúak voltak ugyan, de legalább már nem ugrottak minden hangra az előszobából. Én először aludtam nyugodtan hosszú idő után.

Eszter írt egy üzenetet: „Sajnálom… Tamás fél Zoltántól… Ha bármire szükséged van, szólj!” Nem válaszoltam rögtön; nem tudtam mit mondjak.

A legnehezebb az volt elmagyarázni a gyerekeknek: miért nincs többé apa velünk és miért nem mehetünk haza. Marci egyszer megkérdezte:

– Anya, te vagy a hibás azért, hogy eljöttünk?

Könnyek szöktek a szemembe ahogy átöleltem:

– Nem vagy hibás semmiben. Anya csak azt akarja, hogy biztonságban legyünk.

Ma két helyen dolgozom – takarítok lakásokban és segítek egy pékségben is. A gyerekek iskolába és óvodába járnak. Nem könnyű, de legalább tudom: soha többé nem engedem meg senkinek, hogy bántson minket.

Néha elgondolkodom: vajon hányan ülnek még ebben az országban lépcsőházakban éjszaka, várva hogy valaki beengedje őket? Hányan hallgatnak még félelemből vagy szégyenből? Eljön-e valaha az a nap Magyarországon is, amikor minden nő tudni fogja: nincs egyedül?