Rejtett Szerelem: A Házasságom Titka

– Gábor, mikor hozod már haza végre azt a lányt? – kérdezte anyám, miközben a vasárnapi húslevest kavargatta. A hangja egyszerre volt kíváncsi és türelmetlen, mintha minden kanál levesben ott úszna a csalódottsága.

A kanalam megállt a levegőben. A szívem hevesen vert, mintha lebukni készülő tolvaj lennék. Már három éve voltam házas, de ezt senki sem tudta rajtam és Annán kívül. Anna – a feleségem, akit titokban vettem el egy hideg februári napon a városházán, csak ketten, tanúk nélkül. Azóta minden vasárnap ugyanaz: hazamegyek anyámékhoz, mintha semmi sem történt volna, és hallgatom az utalásokat, a kérdéseket, a sóhajokat.

– Majd egyszer – válaszoltam halkan, de anyám nem hagyta annyiban.
– Gábor, harminc vagy! Apád ennyi idősen már két gyerekkel járt dolgozni. Miért nem akarsz végre családot?

Azt akartam mondani: „Anyu, már van családom. Van egy feleségem, akit szeretek.” De nem tudtam. A szavak megakadtak a torkomban. Féltem attól, amit gondolnának. Anna nem olyan lány volt, akit anyám elképzelt nekem. Nem volt vallásos, nem járt templomba, sőt, néha még vasárnap is dolgozott. És persze ott volt az is, hogy roma származású volt – ezt sosem mondtam ki hangosan otthon.

Aznap este Anna várt rám otthon, egy kis lakásban Zuglóban. Ahogy beléptem, láttam rajta az aggodalmat.
– Megint kérdezték? – kérdezte halkan.
Bólintottam.
– Meddig akarod még ezt csinálni? – nézett rám könnyes szemmel. – Meddig kell még titokban élnünk?

Nem tudtam válaszolni. Szerettem Annát, de féltem elveszíteni a családomat is. Apám mindig azt mondta: „A család mindennél fontosabb.” De mi van, ha két család között őrlődöm?

Az évek teltek. Anna egyre feszültebb lett. Egyre többször veszekedtünk.
– Nem bírom tovább! – kiabálta egy este. – Vagy vállalsz minket, vagy elmegyek!

Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam és hallgattam Anna sírását a másik szobából. Vajon tényleg ennyire gyáva vagyok? Miért nem tudom felvállalni azt, akit szeretek?

Egyik nap apám váratlanul beállított hozzánk munka után.
– Csak benéztem hozzád – mondta feszengve.
A lakásban ott volt Anna kabátja a fogason. Apám végignézett rajta.
– Van valakid? – kérdezte halkan.
Nem tudtam hazudni.
– Igen… Sőt… Házas vagyok.
Apám arca megkeményedett.
– És ezt miért titkoltad el?
– Féltem… Féltem attól, hogy mit gondoltok majd róla…
– Ki ő?
– Anna…
Apám bólintott. Láttam rajta a csalódottságot.
– Tudod, hogy anyádnak ez fájni fog…

Aznap este mindent elmondtam anyámnak is. Sírt. Azt mondta: „Miért nem bíztál bennünk?”

A következő hetek pokoliak voltak. Anyám nem szólt hozzám napokig. Anna is dühös volt rám, amiért ilyen sokáig titkolóztam. Egyedül éreztem magam két világ között.

Egy hónap múlva anyám felhívott.
– Hozd el Annát vasárnap ebédre.
Anna remegett az idegességtől az asztal mellett. Anyám mereven nézte őt.
– Szereted a fiamat? – kérdezte tőle váratlanul.
– Igen – felelte Anna halkan.
Anyám bólintott. Nem mosolygott, de nem is szólt semmit többet.

Azóta eltelt két év. Anyám lassan elfogadta Annát, bár sosem lett köztük igazi szeretet. Apám néha még mindig sóhajt egyet, amikor együtt lát minket. De már nem titkolózom. Megtanultam: a titkok csak falakat építenek közénk.

Néha azon gondolkodom: vajon ha hamarabb felvállalom Annát, kevesebb fájdalmat okozok mindenkinek? Vagy egyszerűen csak ilyenek vagyunk mi magyarok – félünk attól, amit mások gondolnak?

Ti mit tennétek a helyemben? Megéri felvállalni önmagunkat akkor is, ha ezzel megbántjuk azokat, akiket szeretünk?