Rejtőzködve a sötétben: Az éjszaka, amikor elmenekültem a gyerekeimmel

– Anya, fázom… – suttogja Bence, miközben szorosan magához öleli a kistestvérét, Zsófit. A lépcsőházban ülünk, a hideg kőpadló szinte átharapja a csontjainkat. A kabátomat rájuk terítem, én magam csak egy vékony pulóverben vagyok. A szívem úgy kalapál, mintha ki akarna törni a mellkasomból.

Nem gondoltam volna, hogy egyszer idáig jutok. Hogy egy éjszaka közepén, két gyerekkel menekülök ki a saját lakásomból, ahol évekig csak a félelem és a megaláztatás volt az otthonunk. Amikor ma este László megint ordítani kezdett, és a pohár a falhoz csapódott, tudtam: most vagy soha. Összepakoltam a legszükségesebbeket – egy váltás ruhát, némi pénzt, Bence kedvenc plüssét –, és amikor László elment cigarettáért, kilopóztunk.

Azt hittem, Ildikó segít majd. Mindig azt mondta: „Ha baj van, csak szólj!” De amikor becsöngettem hozzájuk, az ajtó mögül csak suttogást hallottam. Végül Ildikó férje, Gábor jelent meg az ajtóban. – Most nem lehet – mondta halkan, de határozottan. – Ne haragudj, de nem keveredhetünk bele…

Ildikó szeme könnyes volt mögötte. Láttam rajta: segítene, de nem mer. Csak bólintottam, és visszafordultam a sötét folyosóra. Azóta itt ülünk.

Bence halkan sírni kezd. Zsófi is mocorog az ölemben. – Anya, mikor megyünk haza? – kérdezi álmosan.

– Most egy kicsit itt maradunk – próbálom nyugtatni őket. – De minden rendben lesz.

Hazudok nekik. Fogalmam sincs, mi lesz. A telefonom lemerülőben van; nincs kihez forduljak. Anyám falun él, apám már rég meghalt. A testvérem Németországban dolgozik. A szomszédok? Ők mindig csak lesütött szemmel mentek el mellettem, amikor László kiabált.

A gondolataim cikáznak. Vajon László mikor veszi észre, hogy eltűntünk? Vajon keresni fog? Megtalál? Mi lesz velünk holnap? Hol alszunk majd? Mit esznek a gyerekeim?

A lépcsőház ajtaján valaki bejön; összerezzenek. Egy idős néni az elsőről. Rám néz, majd a gyerekekre.

– Jaj, drágám… mi történt? – kérdezi halkan.

Nem tudok megszólalni; csak könnyek folynak végig az arcomon.

– Jöjjenek fel hozzám egy teára – mondja végül. – Legalább melegedjenek meg egy kicsit.

Habozom. Félek mindentől és mindenkitől. De nincs más választásom.

A néni lakása meleg és otthonos. A gyerekek leülnek az asztalhoz; kapnak egy-egy szelet kalácsot és teát. Én csak ülök és nézem őket: mennyire ártatlanok még…

– Tudja… – kezdi a néni óvatosan –, én is átéltem hasonlót fiatal koromban. Akkoriban még kevesebbet beszéltünk erről… De most már van segítség. Hívja fel a családsegítőt! Vagy menjen be a krízisközpontba!

Bólintok, de belül üres vagyok. Hogy mondjam el bárkinek is mindazt, amit átéltem? Hogy magyarázzam meg Bencének és Zsófinak, hogy apa miért lett ilyen?

Az éjszaka lassan telik; a gyerekek elalszanak a kanapén. Én csak ülök az ablak előtt és bámulom az üres utcát.

Eszembe jutnak az elmúlt évek: az első pofon, amit László „csak véletlenül” adott; az első alkalom, amikor bezárt a fürdőszobába; amikor azt mondta: „Te semmire sem vagy jó.” Minden alkalommal azt hittem, majd jobb lesz… hogy majd változik… hogy miattunk változik.

De nem változott semmi. Csak én lettem egyre kisebb önmagamhoz képest.

Reggelre eldöntöm: nem megyek vissza hozzá. Nem érdekel már a szégyen, nem érdekelnek a pletykák a házban vagy a családban. A gyerekeimért kell erősnek lennem.

A néni ad egy régi telefont; felhívom vele a családsegítőt. Egy kedves hang jelentkezik: „Jöjjön be hozzánk! Segítünk.”

A gyerekeket felöltöztetem; Bence rám mosolyog.

– Anya, ugye most már minden jó lesz?

Nem tudom biztosan. De először érzem azt, hogy talán tényleg lehet újrakezdés.

Ahogy kilépek az utcára velük kézen fogva, csak egy gondolat jár a fejemben:

Vajon hányan ülnek még most is csendben egy lépcsőházban Magyarországon? Hányan várják azt az egyetlen nyitott ajtót? És vajon miért olyan nehéz kimondani: elég volt?