„Rossz földet adtál nekünk” – Egy testvérharc a kertben
– Te tényleg azt hiszed, hogy ez így igazságos? – Ágnes hangja remegett a düh és a csalódottság keverékétől. A kiskert közepén álltunk, a friss tavaszi szélben, és én éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul.
– Nem én döntöttem el, ki melyik parcellát kapja – válaszoltam halkan, de határozottan. – Anyu végrendeletében is benne van, hogy sorsolással választottunk.
Ágnes arca eltorzult. – Persze, de te keverted a papírokat! És nézd meg ezt a földet! – Lehajolt, felmarkolt egy maréknyi sötét, agyagos földet, majd hagyta visszahullani. – Itt semmi sem nő! Tavaly is csak két szem paradicsomot tudtam leszedni. Bezzeg nálad minden zöldell!
Nem tudtam mit mondani. Az én parcellámon tényleg buján nőtt a petrezselyem, a retek, még az eper is virágzott. De nem én tehettem róla. Vagy mégis? Vajon tényleg jobban odafigyeltem rá? Vagy csak szerencsém volt?
A kert körül már gyülekeztek a szomszédok: Marika néni a szomszéd parcelláról úgy tett, mintha csak a borsót kapirgálná, de fél szemmel ránk figyelt. A kiskertben mindenki mindent tudott mindenkiről.
Ágnes nem hagyta annyiban. – Cseréljünk! Neked úgyis mindegy, te mindenhez értesz. Én meg… én csak szeretnék valamit végre jól csinálni.
A hangjában ott volt valami régi fájdalom. Gyerekkorunkban is mindig úgy érezte, hogy ő a „második”, az „ügyetlenebb”. Anyu mindig engem dicsért: „Kati milyen szépen rajzol”, „Kati milyen ügyes a kertben”. Ágnes pedig csak állt mellettem, és mosolygott – vagy legalábbis úgy tett.
– Nem cserélek – mondtam ki végül halkan. – Ez az én kertem. Neked is sikerülhetne, ha nem adnád fel ilyen könnyen.
Ágnes szeme megtelt könnyel. – Mindig ezt mondod! Hogy én vagyok a hibás! De anyu is mindig neked adott igazat…
Aztán hátat fordított és elindult kifelé a kertből. Én ott maradtam egyedül a frissen ültetett palánták között. A nap már lemenőben volt, hosszú árnyékokat vetettek a földre.
Aznap este otthon ültem a konyhában, és csak bámultam az üres bögrét magam előtt. A telefon képernyője világított: egy új üzenet Ágnestől.
„Bocsánatot kérek. Csak annyira hiányzik anyu. És félek, hogy elveszítelek téged is.”
Nem tudtam rögtön válaszolni. Eszembe jutottak azok az esték, amikor anyuval együtt ültettük a palántákat. Ő mindig azt mondta: „A föld olyan lesz, amilyenné teszed.” Akkor még nem értettem igazán.
Másnap reggel korán mentem ki a kertbe. Ágnes már ott volt, csendben kapálgatott a saját parcelláján. Odamentem hozzá.
– Segíthetek? – kérdeztem félénken.
Felnézett rám, szeme vörös volt a sírástól. – Nem tudom, hogy kell…
Leültem mellé a földre. – Anyu mindig azt mondta, hogy először meg kell törni az agyagot. Megmutatom.
Együtt dolgoztunk egész délelőtt. Ágnes először ügyetlenül fogta az ásót, de aztán egyre bátrabb lett. Néha nevettünk is: amikor egy hatalmas földigilisztát találtunk, mindketten felsikítottunk.
A nap végére fáradtan rogytunk le a padra.
– Kati… – kezdte halkan Ágnes –, szerinted anyu büszke lenne ránk?
Ránéztem. – Szerintem igen. Főleg most.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: miért olyan nehéz elengedni a régi sérelmeket? Miért ragaszkodunk annyira ahhoz, ami „jár” nekünk? Talán nem is a föld miatt harcoltunk…
Most itt ülök újra a konyhában, és azon tűnődöm: vajon tényleg lehet-e újrakezdeni egy testvérséget? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be teljesen?
Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy testvérnek mindent? Vagy vannak határok?