Sakkfigurák az Élet Sakktábláján: Egy Hajléktalan Fiú Története Budapesten
– Már megint itt vagy, Marci? – szólt rám egy rekedt hang mögülem. Meg sem fordultam, csak a bábukat tologattam tovább a Városliget sakktábláján. A kezem remegett a hidegtől, de nem engedhettem meg magamnak, hogy elengedjem a koncentrációt. – Anyád aggódik érted – folytatta az öreg Laci bácsi, aki minden reggel kijött sakkozni, és néha adott egy kiflit is, ha látta, hogy éhes vagyok.
– Nincs hová mennem – suttogtam magam elé. A hangom elhalt a reggeli ködben. Az utolsó néhány hónapban minden elveszettnek tűnt. Apám elvesztette az állását a gyárban, anyám takarítani járt, de abból alig futotta kenyérre. Egyik napról a másikra utcára kerültünk. A hajléktalanszállón kevés volt a hely, gyakran csak egy pad jutott nekünk éjszakára.
A sakk volt az egyetlen menedékem. A parkban mindig találtam valakit, aki leült velem játszani. Laci bácsi tanított meg az alapokra. – A sakk olyan, mint az élet – mondta egyszer. – Ha nem gondolkodsz előre, mattot kapsz.
Egyik délután, amikor már majdnem besötétedett, egy idegen férfi állt meg mellettem. Elegáns kabátja volt, és kíváncsian nézte a játszmámat egy idősebb bácsival. – Te vagy az a fiú, akiről mindenki beszél? – kérdezte. Zavartan bólintottam.
– Szeretnél részt venni egy versenyen? – kérdezte hirtelen. Nem tudtam mit mondani. Még sosem volt saját sakktáblám, nemhogy versenyen indultam volna.
Otthon – mármint a szállón – anyám aggódva nézett rám, amikor elmeséltem neki az ajánlatot. – Marci, ez veszélyes lehet! Nem ismerjük ezt az embert! – kiabálta. Apám csak hallgatott, tekintete üres volt. Az utóbbi időben mintha feladta volna.
– Anyu, ez az egyetlen esélyem! – kiáltottam vissza könnyekkel a szememben. – Nem akarok örökké így élni!
Másnap reggel ott vártam a parkban az idegent. Elvitt egy közeli művelődési házba, ahol gyerekek játszottak egymással. Először féltem tőlük: mind tiszta ruhában voltak, nevetgéltek, és úgy néztek rám, mintha valami különös lény lennék.
Az első meccsemet elveszítettem. A másodikat is. De Laci bácsi szavai visszhangoztak bennem: „Ha nem gondolkodsz előre…” Elkezdtem figyelni az ellenfeleim mozdulatait, tanultam minden hibámból.
Hetek teltek el így. Egyre jobban játszottam, és végül bejutottam a budapesti ifjúsági bajnokság döntőjébe. Anyám ott ült a nézőtéren, kezét tördelte. Apám is eljött; először láttam rajta reményt hónapok óta.
A döntőben egy nálam idősebb fiúval kerültem szembe: Gergővel, akinek apja ismert sakkozó volt. Az első lépéseknél remegett a kezem. Gergő lenézően mosolygott rám.
– Mit keres itt egy hajléktalan? – súgta oda gúnyosan.
Összeszorítottam a fogam. Minden lépésnél anyám arcára gondoltam, ahogy sírva próbálja eltitkolni előlünk a kilátástalanságot. Apámra gondoltam, aki már nem hisz semmiben.
A játszma végén mattot adtam Gergőnek. A terem tapsolt, anyám zokogott örömében.
A győzelem után ösztöndíjat kaptam egy neves budapesti gimnáziumba és egy kis lakást is biztosítottak nekünk átmenetileg. Apám újra munkát talált egy közeli üzemben; anyám is mosolygott végre.
De nem minden oldódott meg varázsütésre. Az iskolában sokan lenéztek: „Ott megy az a hajléktalan srác!” – suttogták mögöttem. Voltak napok, amikor legszívesebben feladtam volna.
Egy este apám leült mellém a konyhában.
– Fiam – mondta halkan –, büszke vagyok rád. De ne feledd: nem csak magadért küzdesz, hanem értünk is.
Azóta minden nap hálát adok azért az öreg sakktábláért a parkban. Mert megtanított arra, hogy soha ne adjam fel.
Vajon hány gyerek ül most is valahol Budapesten remény nélkül? Miért olyan nehéz észrevenni őket? És vajon tényleg csak szerencse kell ahhoz, hogy valaki kitörjön?