Segítség! A feleségem az őrületbe kerget, és az anyósom az egyetlen reményem
– Már megint elfelejtetted levinni a szemetet, Gábor? – csattant fel Zsuzsa hangja, ahogy beléptem a konyhába. A szemetes zsák ott állt a sarokban, mintha csak engem várt volna, hogy újabb veszekedés tárgya legyen. – Egész nap dolgozom, Zsuzsa, legalább ennyit megérthetnél – próbáltam higgadt maradni, de a hangom remegett a fáradtságtól és a dühöngő tehetetlenségtől.
Az utóbbi hónapokban minden napunk így telt. Apró dolgokon veszekszünk: ki mosogat, ki viszi le a szemetet, ki felejtette el befizetni a villanyszámlát. Aztán jönnek a nagyobb dolgok: miért nem keresek többet, miért nem vagyok elég ambiciózus, miért nem vagyok olyan, mint az ő barátnőinek a férjei. Néha úgy érzem, mintha egy végtelen vizsgán lennék, ahol mindig megbukom.
A legrosszabb az egészben, hogy már nem is emlékszem, mikor nevettünk utoljára együtt. Pedig régen Zsuzsa volt az életem fénye. Együtt jártunk az ELTE-re, ott ismertem meg a bölcsészkar folyosóján. Akkoriban minden könnyűnek tűnt. Most viszont minden reggel úgy ébredek, hogy félek attól, mit rontok majd el aznap.
A barátaim szerint túl sokat tűrök. – Gábor, ne hagyd magad! – mondja mindig Laci a sörözőben. De mit tehetnék? Szeretem Zsuzsát. Vagy legalábbis szerettem. Most már inkább csak félek tőle.
A fordulópont egy szombat este jött el. Zsuzsa megint kiabált velem valami jelentéktelen dolog miatt – talán azért, mert nem vettem meg a kedvenc joghurtját a boltban –, én pedig egyszerűen kisétáltam a lakásból. Csak mentem az utcán, céltalanul, amíg rá nem jöttem: nincs hová mennem. Az anyám már rég meghalt, apám vidéken él új családjával. Egyedül az anyósom jutott eszembe.
Ildikó néni mindig is kedves volt velem, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer hozzá fordulok segítségért. Mégis ott találtam magam a panelház negyedik emeletén, ahogy csengetek nála este tízkor.
– Gábor? Mi történt? – kérdezte aggódva, amikor meglátott.
– Nem bírom tovább, Ildikó néni – mondtam halkan. – Zsuzsa… teljesen kikészít.
Beengedett, teát főzött, és leültetett a konyhaasztalhoz. Hallgatott, amíg mindent elmeséltem: a veszekedéseket, a folyamatos elégedetlenséget, azt, hogy már nem érzem magam férfinak mellette.
– Tudod, Gábor – kezdte végül –, Zsuzsa mindig is makacs volt. Az apjára ütött. De azt is tudom róla, hogy nagyon fél attól, hogy elveszít téged. Ezért támad folyton. Próbálja védeni magát.
– De hát én nem akarom bántani! – fakadtam ki.
– Ezt neki is el kellene mondanod – mosolygott szomorúan Ildikó néni. – De előbb magaddal kell tisztába jönnöd. Mit akarsz igazán?
Hazafelé menet sokat gondolkodtam ezen. Mit akarok? Egy boldog családot? Vagy csak békét? Vagy egyszerűen csak azt, hogy valaki végre elfogadjon olyannak, amilyen vagyok?
A következő napokban próbáltam beszélni Zsuzsával. Először csak annyit mondtam neki: – Fáradt vagyok attól, hogy mindig harcolunk.
Ő először csak nézett rám ridegen.
– Akkor változz meg! – vágta rá.
– Nem tudok – feleltem őszintén. – De szeretném megérteni, miért vagy rám ennyire mérges.
Ez volt az első alkalom hónapok óta, hogy nem kiabáltunk egymással. Csak ültünk egymással szemben a nappaliban, csendben.
Aznap este felhívtam Ildikó nénit.
– Köszönöm – mondtam neki halkan.
– Ne nekem köszönd – felelte –, hanem magadnak. És ne félj segítséget kérni.
Azóta lassan javulnak a dolgok. Nem lettünk tökéletes pár egyik napról a másikra. Még mindig veszekszünk néha apróságokon. De már tudom: nem vagyok egyedül. És néha még nevetni is tudunk együtt.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer az anyósom lesz az egyetlen reményem. De talán mindannyiunknak szüksége van valakire, aki kívülről látja a helyzetünket.
Ti mit tennétek a helyemben? Lehet egy anyósból igazi szövetséges? Vagy csak idő kérdése, hogy mindenki ellened forduljon?