Semmi sem az, aminek látszik – Egy magyar család titkai és veszteségei

– Ne hazudj nekem, Anna! – csattant fel anyám hangja, ahogy a konyhaasztalra csapta a bögrét. A forró kávé kilöttyent, barna foltot hagyva a terítőn. – Mondd el végre az igazat!

Ott álltam a panelkonyhánkban, a tizedik emeleten, és úgy éreztem, mintha minden oxigén kiszökött volna a szobából. A szívem a torkomban dobogott. Azt hittem, sosem jön el ez a pillanat – hogy egyszer tényleg szembesítenek mindazzal, amit hónapok óta próbálok elrejteni.

– Nem tudom, miről beszélsz – suttogtam, de már én sem hittem el magamnak.

Anyám, Katalin, mindig is kemény asszony volt. Egyedül nevelt fel engem és a bátyámat, Gábort, miután apánk lelépett egy másik nővel. Nem volt könnyű gyerekkorunk, de sosem panaszkodtunk. Katalin mindent megtett értünk – néha túl sokat is. Most viszont úgy nézett rám, mintha idegen lennék.

– Anna, ne csináld ezt velem! – hangja megremegett. – Látom rajtad, hogy valami nincs rendben. Az utóbbi időben folyton sírsz, nem eszel, nem alszol. Gábor is aggódik érted. Mi történt?

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Tudtam, hogy nem húzhatom tovább. Leültem az asztalhoz, és remegő kézzel törölgettem a szemem.

– Terhes vagyok – mondtam ki végül alig hallhatóan.

A csend szinte fájt. Anyám arca először megmerevedett, aztán mintha minden vér kifutott volna belőle.

– Ki az apja? – kérdezte halkan.

– Tamás… – válaszoltam. – De ő… ő nem akarja a gyereket. Sőt… azt mondta, hogy nem is biztos benne, hogy az övé.

Anyám felállt, idegesen járkált fel-alá a konyhában. A panelház vékony falain át hallottam a szomszéd tévéjét, valami régi magyar filmet adtak.

– És te mit akarsz? – kérdezte végül.

– Meg akarom tartani – feleltem. – Nem tudom hogyan, de nem tudom elvetetni.

Anyám leült mellém. Hosszú percekig csak ültünk egymás mellett némán. Aztán megszorította a kezem.

– Akkor együtt csináljuk végig – mondta halkan. – De Tamással beszélni fogok.

Ettől rettegtem a legjobban. Tamás… ő volt az első szerelmem. Együtt jártunk gimibe, aztán ő elment Pestre egyetemre, én meg maradtam Szegeden. Mikor hazajött hétvégente, mindig csak rólam beszéltünk – vagyis inkább arról, hogy mennyire unja már ezt a várost, mennyire menne vissza Budapestre. Amikor megtudta, hogy terhes vagyok, teljesen kifordult magából.

– Anna, ezt nem vállalom! – kiabálta akkor a Tisza-parton. – Nekem most kezdődik az életem! Nem fogom tönkretenni magam egy gyerekkel!

– De Tamás… én szeretlek! Ez a te gyereked is!

– Biztos vagy benne? – nézett rám gúnyosan. – Vagy csak rám akarod kenni?

Akkor ott hagyott. Azóta sem keresett.

Anyám tartotta bennem a lelket. Minden nap dolgozni járt a kórházba nővérként, aztán otthon főzött rám és Gáborra is. Gábor ekkor már saját családot akart alapítani Zsuzsával, de amikor megtudta a hírt, csak annyit mondott:

– Anna, ha kell, hozzánk is jöhetsz bármikor. Zsuzsa is támogat.

Azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet. De tévedtem.

Egy este anyám sírva jött haza a munkából.

– Mi történt? – kérdeztem aggódva.

– Kirúgtak… – suttogta. – Állítólag túl sok hibát követtem el az utóbbi időben. De tudom, hogy csak azért kellettem útból… mert öreg vagyok.

Összeomlott bennem minden remény. Hogyan fogjuk így eltartani magunkat? Hogyan lesz pénzünk pelenkára, babakocsira?

Gábor próbált segíteni: hozott néha egy-egy csomag pelenkát vagy bébiételt, de neki is alig volt pénze. Zsuzsa eközben egyre feszültebb lett:

– Nem lehet mindig mindent ránk hárítani! Nekünk is van életünk!

Egy este összevesztek Gáborral emiatt. Hallottam Zsuzsa kiabálását:

– Ha anyád nem talál munkát, akkor Anna menjen el dolgozni! Nem lehet örökké rájuk támaszkodni!

Sírtam egész éjjel.

A terhességem egyre nehezebb lett. Egyedül mentem orvoshoz, anyám depressziós lett és napokig ki sem mozdult az ágyból. Tamás családja közben azt terjesztette rólam a városban, hogy csak pénzt akarok tőlük kicsikarni.

Egy nap Tamás anyja megjelent nálunk.

– Anna! – szólt be az ajtón keresztül ridegen. – A fiamnak nincs köze ehhez a gyerekhez! Ha bíróságra viszed az ügyet, mi mindent megteszünk ellened!

Becsaptam az ajtót.

A szülés előtt két héttel anyám kórházba került magas vérnyomással. Ott feküdt egyedül az osztályon; én pedig otthon ültem és rettegtem attól, hogy elveszítem őt is.

Aztán megszületett Dorka. Egyedül voltam a szülőszobán; csak egy kedves szülésznő fogta meg a kezemet.

Az első hetekben minden összefolyt: sírások éjjel-nappal, tejfoltos pólók és üres hűtőszekrények. Anyám lassan jobban lett; Gábor néha hozott egy-egy tál levest vagy kenyeret.

Egyik este kopogtak az ajtón. Tamás állt ott.

– Csak látni akartam… tényleg az enyém-e…

Dorka épp aludt; Tamás némán nézte pár percig.

– Hasonlít rám… – mondta végül halkan.

– És most mi lesz? – kérdeztem sírva.

– Nem tudom…

Soha többé nem jött vissza.

Azóta eltelt három év. Anyám végül talált munkát egy idősek otthonában; én pedig takarítást vállaltam esténként Dorka mellett. Gáborék elköltöztek Budapestre; Zsuzsa sosem bocsátotta meg nekem azt az időszakot.

De minden reggel Dorka mosolyára ébredek; minden este anyám ölelése ad erőt továbbmenni.

Néha azon gondolkodom: vajon hibáztam-e? Lehetett volna másképp? Megbocsátható-e az önzés vagy a félelem? És vajon tényleg semmi sem az, aminek látszik?