Senki sem tudta elhozni az unokát hétvégére, de egy váratlan látogatás mindent megváltoztatott – Egy apa lelki utazása
– Apa, most tényleg ne haragudj, de megint nem tudjuk elhozni Marcit hétvégére – szólt bele a telefonba a fiam, Gábor hangja fáradtan és kissé türelmetlenül csengett.
A konyhaasztalnál ültem, előttem a két csésze tea – az egyik üresen, a másikban már kihűlt az ital. Az asztalon ott hevert a társasjáték, amit Marcinak vettem. Már harmadszor mondták le a hétvégi látogatást ebben a hónapban. A szívem összeszorult.
– Értem, Gábor – mondtam halkan. – Talán majd jövő héten?
– Igen, talán… – felelte gyorsan, aztán már bontotta is a vonalat.
A lakásban csend lett. A falióra kattogása szinte fülsiketítőnek tűnt. Az ablakon túl sötétedett, az utcai lámpák narancssárga fényfoltokat vetettek a járdára. Eszembe jutottak azok az idők, amikor még minden hétvégén együtt voltunk: Marci kacagása betöltötte a lakást, együtt főztünk palacsintát, és este mesét olvastam neki. Mostanában csak fényképeken láttam őt nőni.
A feleségem, Klára két éve halt meg. Azóta minden egyes nap magányosabbnak tűnt. A családom volt mindenem, de mintha lassan kicsúszott volna a kezemből az irányítás. Gábor mindig is zárkózott volt, de Klára halála óta mintha még jobban elidegenedett volna tőlem. A menyemmel, Edinával sosem volt igazán közeli kapcsolatom – udvariasak voltunk egymással, de mindig éreztem közöttünk egy láthatatlan falat.
Aznap este nem bírtam tovább. Felhívtam a régi barátomat, Lajost.
– Gyere át egy sörre – mondta röviden. – Nem jó egyedül rágódni.
Nála ülve kiöntöttem a szívemet.
– Nem értem őket, Lajos. Miért nem engedik hozzám Marcit? Mit rontottam el? – kérdeztem kétségbeesetten.
Lajos vállat vont.
– Talán csak túl elfoglaltak. Vagy félnek, hogy te is magányos vagy, és rájuk nehezedik a felelősség. De lehet, hogy valami más van mögötte.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: tényleg ennyire megváltoztam volna? Vagy csak az idő sodort minket ilyen messzire egymástól?
Másnap reggel csöngettek. Nem vártam senkit. Az ajtóban Edina állt Marcival kézen fogva.
– Jó reggelt, Imre bácsi! – köszönt Edina kissé zavartan. – Gábor dolgozik egész hétvégén, és… hát… gondoltam, most tényleg örülne neki, ha Marci itt maradna.
Marci rám mosolygott.
– Nagypapa! Megmutatod azt az új társasjátékot?
A szívem majd kiugrott a helyéről örömömben. Beengedtem őket. Edina körbenézett a lakásban; láttam rajta, hogy feszélyezett.
– Tudom, hogy mostanában keveset találkoztunk – kezdte halkan –, de… néha úgy érzem, Gábor túl sok mindent cipel magával. Nem akarja terhelni magát még azzal is, hogy idehozza Marcit. De látom rajtad is…
Leültem vele szemben.
– Edina, én csak azt szeretném, ha Marci tudná: mindig itt vagyok neki. És Gábornak is…
Edina bólintott.
– Talán többet kellene beszélgetnetek. Gábor sokszor mondja, hogy nem akar csalódást okozni neked…
Ez a mondat úgy ütött szíven, mintha pofon vágtak volna. Hát ezért távolodott el tőlem? Mert azt hitte, csalódást okoz?
Aznap délután Marci és én palacsintát sütöttünk. Nevetett, amikor lisztes lett az orra; én pedig úgy éreztem magam, mint régen: teljesnek. Este Edina visszajött érte.
– Köszönöm – mondta halkan. – Jövő héten is jöhet?
– Bármikor – feleltem könnyes szemmel.
Aznap este felhívtam Gábort.
– Fiam… beszélhetnénk? Szeretném tudni, mi bánt téged igazán.
Hosszú csend volt a vonalban.
– Apa… néha úgy érzem, nem tudok megfelelni annak, amit elvársz tőlem. Hogy nem vagyok olyan jó apa, mint te voltál nekem…
Elakadt a lélegzetem.
– Gábor… én sosem vártam el többet tőled annál, mint amit adni tudsz. Csak azt szeretném, ha tudnád: büszke vagyok rád. És szeretlek.
A vonal túlsó végén halk sírás hallatszott.
– Köszönöm, apa…
Azóta minden hétvégén nálam van Marci legalább egy napra. Gábor is gyakrabban jön át; néha csak leülünk egy kávéra és beszélgetünk – néha semmiről, néha mindenről.
Most már tudom: néha csak egy őszinte szó hiányzik ahhoz, hogy újra megtaláljuk egymást.
Vajon hány családban maradnak kimondatlanul ezek a szavak? Miért olyan nehéz néha elmondani egymásnak azt, ami igazán fontos?