Sikoly a gangban: Az éjszaka, amikor minden megváltozott

– Ne menj oda, Gergő! – kiáltotta utánam anyám, miközben az esőcseppek vadul kopogtak a gang korlátján. De nem hallgattam rá. A szívem hevesen vert, ahogy a harmadik emeleti lakásunk felé rohantam, cipőm alatt cuppogott a vizes beton. A sikoly még mindig visszhangzott a fejemben – női hang volt, tele félelemmel és fájdalommal.

A gang sarkánál megtorpantam. A szomszéd, Katalin néni ajtaja félig nyitva állt, a fény kiszűrődött a résen. Belestem. Ott állt apám, arca eltorzult haragtól, kezében egy törött pohár. Mellette anyám zokogott, arcát a kezébe temetve. Katalin néni próbálta csitítani őket, de apám csak ordított:

– Hányszor mondtam már, hogy ne szólj bele a dolgainkba!

A torkomban dobogott a szívem. Soha nem láttam még ilyennek apámat. Mindig csendes volt, visszahúzódó – legalábbis előttem. Most viszont mintha egy idegen állt volna ott.

– Gergő, menj vissza! – suttogta anyám remegő hangon, amikor meglátott az ajtóban.

De én nem mozdultam. Valami azt súgta, hogy most végre megtudom az igazságot.

– Elég volt! – csattant fel Katalin néni. – A gyerek előtt ne folytassátok!

Apám rám nézett. Tekintete üres volt, mintha már nem is ismert volna fel. Aztán hirtelen elrohant mellettem a lépcsőház felé. Anyám összeesett a földön.

Odaugrottam hozzá.

– Anya, mi történt? Miért kiabáltatok?

Anyám csak sírt. Katalin néni leült mellénk, és átölelt minket.

– Gergő, most már elég nagy vagy ahhoz, hogy tudd – kezdte halkan –, apád nem az, akinek gondoltad.

A szavak úgy ütöttek mellbe, mint egy pofon.

– Mit jelent ez? – kérdeztem rekedten.

Anyám lassan felemelte a fejét.

– Apád… régóta titkol valamit előled. Nem csak neked hazudott, hanem nekem is. És ma este minden kiderült.

A következő napokban minden megváltozott. Apám eltűnt otthonról. Anyám magába zárkózott, alig beszélt hozzám. Az iskolában is furcsán néztek rám – mintha mindenki tudott volna valamit, amit én csak most kezdtem felfogni.

Egy este aztán anyám leült mellém a konyhaasztalhoz. A villanykörte sárgás fénye alatt fáradtnak és öregnek tűnt.

– Gergő – kezdte –, tudnod kell valamit apádról. Nem csak azért ment el, mert összevesztünk. Hanem mert… van egy másik családja is.

Elakadt a lélegzetem.

– Egy másik családja? – ismételtem döbbenten.

– Igen – bólintott anyám könnyes szemmel. – Már évek óta kettős életet él. És én csak most tudtam meg mindent.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, miközben anyám zokogott mellettem.

Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam, és próbáltam összerakni az emlékeket: apám furcsa eltűnéseit, a titkos telefonhívásokat, az elharapott mondatokat. Minden értelmet nyert.

Másnap reggel Katalin néni kopogott be hozzánk.

– Gergő, gyere át hozzánk reggelizni – mondta kedvesen. – Anyukádnak most szüksége van egy kis időre egyedül.

Átmentem hozzájuk. Ott ült az unokája, Zsófi is. Ő mindig kedves volt velem, de most különösen figyelmesen hallgatta, amit mondtam.

– Tudod – mondta halkan –, az én apukám is elhagyott minket pár éve. Nem könnyű… de idővel jobb lesz.

A szavai megnyugtattak valamennyire. De belül még mindig harag és fájdalom kavargott bennem.

Az iskolában egyre nehezebben ment a tanulás. A tanárok kérdezgették, mi bajom van, de nem tudtam beszélni róla. Egy nap aztán az egyik osztálytársam, Balázs odajött hozzám a szünetben.

– Hallottam, mi történt otthon nálatok… Ha kell valaki, aki meghallgat, szólj nyugodtan.

Először dühös lettem: honnan tudhatja ezt bárki? De aztán rájöttem: ebben a házban semmi sem marad titokban sokáig.

Hetek teltek el így: anyám egyre többet dolgozott, hogy eltartson minket; én pedig próbáltam túlélni a mindennapokat. Egy este azonban apám visszajött.

– Beszélni szeretnék veled – mondta komoran.

Leültünk egymással szemben a nappaliban.

– Sajnálom, amit tettem – kezdte halkan –, de nem tudtam máshogy élni tovább. Szeretlek téged is meg a másik fiamat is… De hibáztam.

Nem tudtam mit mondani neki. Csak néztem az arcát: idegen lett számomra.

– Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte végül.

Sokáig hallgattam. Aztán csak ennyit mondtam:

– Nem tudom… Talán egyszer majd igen.

Azóta eltelt egy év. Anyámmal lassan újra közelebb kerültünk egymáshoz; apámmal ritkán találkozom. De minden este eszembe jut az a sikoly azon a viharos éjszakán – és azóta más szemmel nézek magamra és a világra is.

Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani azoknak, akik a legjobban megbántanak minket? Vagy örökre ott marad bennünk a seb? Ti mit gondoltok erről?