„Soha nem mondhattam el anyának, hogy terhes vagyok” – Egy örökség, ami mindent megváltoztatott

– Hogy képzeled, hogy neked több jár? – csattant fel a bátyám, Gábor, miközben anyánk konyhájában álltunk, a régi, kopott asztal körül. A plafonról lógó villanykörte sápadt fényében minden árnyék hosszabbnak tűnt, minden szó súlyosabbnak. Anyám csendben ült, ujjai remegve szorongatták a teáscsészét. Én csak néztem őket, a torkomban gombóc, a gyomromban hányinger.

Nem tudtam megszólalni. A titok, amit hónapok óta cipeltem magamban, most még nehezebbnek tűnt. Terhes voltam. És soha nem mondtam el anyának. Nem volt rá időm – vagy bátorságom? Apánk halála után minden nap túlélés volt: temetés, papírok, számlák, Gábor dühkitörései, anyám csendes sírásai éjszakánként.

Azt hittem, majd egyszer lesz egy pillanat, amikor csak ketten leszünk anyával, és elmondhatom neki: „Anya, nagymama leszel.” De az idő elszaladt. Anyám egészsége rohamosan romlott apám halála után. Egyre többet feküdt, egyre kevesebbet beszélt. Aztán egy reggel már nem ébredt fel.

A temetés után Gábor és én magunkra maradtunk a házban. A csend szinte fájt. Mindketten tudtuk: valamit kezdenünk kell anyánk megtakarításaival. Nem volt sok: egy kis lakás a város szélén, némi pénz a takarékszámlán, és egy régi Trabant az udvaron. De nekünk ez jelentette az egész világot.

Gábor mindig is féltékeny volt rám. Ő volt az idősebb, de én voltam az „anya kicsi lánya”. Gyerekkorunkban is folyton versengtünk: ki kap több rántott húst vasárnap, kié lesz a nagyobb szelet torta születésnapkor. Most viszont már nem játék volt: most az életünkről volt szó.

– Én maradtam itt anyával! – kiabált rám Gábor. – Te elmentél Pestre főiskolára! Nekem kellett gondoskodnom róla! Nekem kellett végignéznem, ahogy meghal!

– Gábor, kérlek… – próbáltam halkan szólni. De ő nem hallgatott rám.

– Te csak most jössz vissza, amikor már mindenki meghalt! Most akarsz részt kérni abból, amit én tartottam össze?

Nem tudtam mit mondani. Igaza volt? Vagy csak bűntudatot akart kelteni bennem? Hiszen én is szenvedtem. Én is elvesztettem az anyámat.

Aznap este egyedül ültem a gyerekkori szobámban. Az ablak alatt még ott állt a régi almafa, amin gyerekként hintáztunk Gáborral. Most minden olyan idegennek tűnt. A hasamat simogattam – már éreztem a kisbabám mozgását. Sírni akartam, de nem jött ki hang.

Másnap reggel Gábor kopogott az ajtómon.

– Beszélhetünk? – kérdezte halkan.

Leült mellém az ágyra. Sokáig hallgatott.

– Sajnálom… – mondta végül. – Dühös vagyok rád… de igazából csak félek. Nem tudom, mi lesz velünk.

Akkor döntöttem el: elmondom neki az igazat.

– Gábor… terhes vagyok.

Először csak nézett rám döbbenten.

– Mióta tudod?

– Már hónapok óta… De nem mertem elmondani anyának. Mindig csak halogattam… Azt hittem, lesz még időm…

Gábor arca megenyhült.

– Tudod… anya mindig arról beszélt, mennyire szeretné látni az unokáit. Sajnálom, hogy nem mondtad el neki.

– Én is… – suttogtam.

Aznap este elővettük anyánk naplóját. Az utolsó bejegyzésben ezt írta: „Remélem, Gábor és Eszter egyszer majd megbékélnek egymással. Mindkettőjüknek szeretném adni azt a keveset, amit összegyűjtöttem – hogy új életet kezdhessenek.”

Sírva öleltük át egymást Gáborral.

Végül úgy döntöttünk: eladjuk a lakást és felezzük a pénzt. A Trabantot megtartottuk emlékbe – abban vitt minket anya óvodába minden reggel.

Azóta eltelt három év. A kisfiam már óvodás, Gábor pedig újra beszél velem. Néha még mindig fáj, hogy sosem mondhattam el anyának a legfontosabb hírt az életemben.

De talán így kellett lennie? Vajon megbocsátott volna nekem? Ti mit tettetek volna a helyemben?