Sorsfordító érzések: „A bátyám új felesége elrabolta a szívem, de én hűséges férj vagyok”

– Miért nézel így rá, Gergő? – kérdezte halkan a feleségem, Zsófi, miközben a vasárnapi húsleves gőze felszállt az asztal fölött. A kanalam megállt a levegőben, és hirtelen úgy éreztem, mintha mindenki engem figyelne. Pedig csak én tudtam, hogy a bátyám új felesége, Réka, valami megmagyarázhatatlan érzést kelt bennem.

Réka nem volt különösebben szép, de volt benne valami: egy mosoly, egy pillantás, ami egyszerre volt ismerős és tiltott. A bátyám, András, boldogan ült mellette, mintha végre megtalálta volna azt a nőt, akire egész életében várt. Én pedig ott ültem Zsófi mellett, akivel tíz éve vagyunk házasok, és akit mindig is szerettem – legalábbis eddig azt hittem.

Az ebéd után Zsófi mosogatott, én pedig kimentem az erkélyre egy cigarettával. Réka mellém lépett. – Szép kilátás – mondta csendesen. A hangja megremegtette bennem azt a húrt, amit már régóta nem érintett meg senki. – Igen – feleltem kurtán, és próbáltam nem ránézni. De ő csak állt ott mellettem, és éreztem a közelségét. – Tudod, Gergő, néha úgy érzem magam ebben a családban, mintha idegen lennék – mondta halkan. – Ne mondj ilyet – válaszoltam gyorsan. – András nagyon szeret téged. – Igen, de… – elhallgatott, majd rám nézett. A tekintetében ott volt minden kimondatlan szó.

Aznap este Zsófi hozzám bújt az ágyban. – Valami baj van? – kérdezte aggódva. – Nem, csak fáradt vagyok – hazudtam. De valójában egész éjjel Réka járt a fejemben.

A következő hetekben egyre többször találkoztunk családi programokon. Egy-egy pillantás, egy félmosoly elég volt ahhoz, hogy felkavarjon bennem mindent. Próbáltam kerülni őt, de mintha valami láthatatlan erő húzott volna hozzá. Egyik este András felhívott: – Gergő, beszélhetnénk? Réka furcsán viselkedik mostanában. Szerinted minden rendben vele? – Nem tudom – feleltem zavartan. – Talán csak szoknia kell még a családot.

Zsófi is egyre gyanakvóbb lett. Egy este vacsora közben kiborult: – Mondd el az igazat! Tetszik neked Réka? Megfagyott a levegő. – Hogy mondhatsz ilyet? – próbáltam védekezni, de a hangom remegett. Zsófi sírva fakadt: – Látom rajtad! Már nem vagy velem igazán!

Aznap este órákig ültem a sötét nappaliban. A lelkiismeretem marcangolt: hogyan lehetek ilyen? Hogy engedhettem meg magamnak ezt az érzést? Zsófit soha nem akartam megbántani. De Réka… valamiért nem tudtam kiverni a fejemből.

Egyik délután Réka keresett meg üzenetben: „Beszélhetnénk négyszemközt?” Találkoztunk egy parkban. Ő volt az első, aki megszólalt: – Én sem tudom, mi ez köztünk. De érzem, hogy valami van… És ez bűntudattal tölt el. András jó hozzám, de… te más vagy.

– Nem lehet köztünk semmi – mondtam ki végül remegő hangon. – Nem tehetjük ezt velük… magunkkal sem.

Réka könnyei végigfolytak az arcán. Megöleltem, de abban az ölelésben benne volt minden kimondatlan vágy és fájdalom is. Tudtam, hogy most kell véget vetni ennek az egésznek.

Hazamentem Zsófihoz. Leültem mellé a kanapéra és mindent bevallottam: az érzéseimet is, a bűntudatomat is. Zsófi sírt, de végül átölelt: – Köszönöm, hogy őszinte voltál. Nem tudom, hogyan tovább… de legalább tudom az igazat.

A következő hetek nehezek voltak. András semmit sem tudott meg az egészről; Réka és én kerültük egymást. Zsófival lassan újra közeledni kezdtünk egymáshoz: sok beszélgetés, séta és csendes este kellett hozzá.

Most itt ülök a régi erkélyen egyedül, és azon gondolkodom: vajon mindenki életében eljön egy ilyen pillanat? Amikor választani kell hűség és vágy között? Ti mit tennétek a helyemben?