Sosem Kedveltem a Menyemet, de Amikor a Fiam Elhatározta, hogy Elválik, Már Nem Tudtam Megállítani: Igen, Zsófi Rendetlen, de Úgy Fogad El, Ahogy Vagy

– Gábor, ezt most komolyan gondolod? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem görcsösen szorította a porcelán bögrét. A fiam csak bólintott, szemei elkerülték az enyémet. Zsófi a nappaliban pakolta a játékokat, mintha nem hallaná a beszélgetésünket, de tudtam, minden szavunkat figyeli.

Nem akartam elhinni. Mindig is úgy éreztem, hogy Zsófi nem illik hozzánk. Rendetlen volt, hangos, néha túl közvetlen. Az én családomban mindenki szerette a rendet és a csendet – legalábbis én így nőttem fel. Amikor Gábor először mutatta be nekünk Zsófit, már akkor éreztem valami furcsa ellenállást. De sosem mondtam ki igazán, csak apró megjegyzésekkel próbáltam jelezni: „Talán jobb lenne, ha a kabátokat nem a kanapéra dobálnád.” „A levesbe egy kicsit több sót is tehettél volna.”

Most viszont itt ültem, és azt hallgattam, hogy a fiam el akar válni. Hirtelen minden apró bosszúság jelentéktelenné vált. Csak az járt a fejemben: mi lesz most velük? Mi lesz az unokámmal, Marcellal?

– Anya, ez már nem megy tovább – mondta Gábor halkan. – Próbáltuk, de… egyszerűen nem működik.

Zsófi ekkor lépett be a konyhába. Arcán erőltetett mosoly ült.

– Szeretnél egy teát? – kérdezte tőlem.

– Köszönöm – feleltem gépiesen.

A csend fojtogató volt. Hallottam, ahogy Marcell kisautója végiggurul a parkettán. A lakásban szanaszét hevertek a ruhák, játékok, könyvek – mindenütt élet nyomai. Zsófi sosem volt jó háziasszony. De mindig mosolygott rám, mindig kedves volt Gáborhoz és hozzám is, még ha néha éreztem is rajta némi feszültséget.

Aznap este nem tudtam aludni. A vendégszobában feküdtem, és hallgattam a lakás neszeit. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Gábor még kicsi volt. Mennyit veszekedtünk apjával azon, hogy ki hogyan neveli őt. Mindig azt hittem, hogy én tudom jobban. Most is ezt hittem – egészen mostanáig.

Reggel Zsófi már a konyhában serénykedett.

– Jó reggelt! – szólt vidáman. – Kávét vagy teát kérsz?

– Kávét… – motyogtam.

Leült mellém.

– Tudom, hogy sosem voltam az az anyós álma – mondta halkan. – De szeretem Gábort. És szeretném, ha Marcell boldog lenne.

Nem tudtam mit mondani. Csak bámultam magam elé.

Aznap délután Gábor elment dolgozni. Zsófi leült mellém a kanapéra.

– Tudod… néha azt érzem, hogy sosem leszek elég jó nektek – mondta könnyes szemmel. – Próbálok mindent megtenni, de valahogy mindig hibázom.

– Nem erről van szó… – kezdtem védekezni.

– De igen – vágott közbe. – És most Gábor is úgy érzi. Már hónapok óta alig beszélünk egymással. Mindketten fáradtak vagyunk.

Hirtelen megsajnáltam őt. Láttam rajta az őszinte fájdalmat. Eszembe jutottak azok az alkalmak, amikor segített nekem főzni karácsonykor, vagy amikor együtt nevettünk egy régi filmen.

Este Gábor hazajött. Fáradt volt és ideges.

– Anya, beszélhetnénk? – kérdezte.

Kimentünk az erkélyre.

– Nem akarom ezt tovább csinálni – mondta halkan. – Folyton csak veszekedünk Zsófival. Nem érzem jól magam otthon.

– Biztos vagy benne? – kérdeztem óvatosan.

– Igen… vagyis… nem tudom. Néha úgy érzem, csak menekülök valami elől.

– Talán nem csak Zsófi hibája ez – mondtam ki végül azt, amit eddig sosem mertem.

Gábor rám nézett.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Hogy talán mindannyian hibáztunk egy kicsit. Én is… talán túl sokat vártam el tőletek. Tőle is.

Csend lett közöttünk.

Aznap este Zsófi lefektette Marcellt. Hallottam, ahogy mesét olvas neki: „Volt egyszer egy kisfiú…” A hangja meleg volt és szeretetteljes.

Másnap reggel indulnom kellett haza vidékre. Zsófi megölelt búcsúzáskor.

– Köszönöm, hogy itt voltál – suttogta.

Az állomáson ülve azon gondolkodtam: vajon tényleg jobban tudom-e, mi kell a fiamnak? Vagy csak azt szeretném hinni? Lehet-e valakit igazán elfogadni úgy, ahogy van?

Talán mindannyiunknak meg kell tanulnia elengedni az elvárásokat… Vajon ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet tanulni elfogadni valakit úgy igazán?