Sosem voltam igazi nagymama – most mégis én vagyok a rossz?

– Nem akarom, hogy most jöjjön, Magdi néni – mondta halkan, de határozottan a menyem, Eszter, miközben az ajtóban állt. A hangja remegett, de a tekintete kemény volt. A kezem automatikusan ökölbe szorult, ahogy a táskámat markoltam. Az unokám, Marci, ott állt mögötte, hatévesen, nagy szemekkel nézett rám. Azt hiszem, akkor értettem meg igazán, mennyire kívülálló vagyok ebben a családban.

Hat éve történt, hogy megszületett Marci. Azóta minden ünnepen, minden születésnapon ott voltam – de csak mint vendég. Nem mint nagymama. Eszter mindig udvarias volt velem, de sosem engedett közel. A fiam, Gábor, próbált közvetíteni, de ő is inkább a békét választotta, mintsem hogy kiálljon mellettem. Mindig azt mondta: „Anya, Eszternek most nehéz, próbálj meg türelmes lenni.” De meddig lehet türelmesnek lenni?

Az első karácsony után már tudtam: valami történt, amit sosem mondtak el nekem. Eszter mindig feszülten figyelt rám, mintha attól tartana, hogy valamit elrontok. Egyszerűen nem értettem. Próbáltam segíteni – főzni, takarítani, vigyázni Marcira –, de mindig csak annyit mondott: „Köszönjük, Magdi néni, de most nincs szükség rá.” Néha úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját családomban.

Aztán jött az a nap. Egy szürke novemberi délután volt. Gábor felhívott: „Anya, Eszter kórházba került. Tudnál vigyázni Marcira?” A szívem egyszerre dobbant meg örömtől és félelemtől. Végre szükség van rám! De amikor odaértem, Eszter már az ajtóban várt.

– Nem akarom, hogy most jöjjön – ismételte meg.

– De hát Gábor hívott… – próbáltam magyarázni.

– Igen, de én nem akarom – vágott közbe Eszter. – Marci nem ismeri magát igazán. Hat év alatt hányszor volt vele egyedül?

A szavak úgy csaptak arcon, mintha pofont kaptam volna. Hányszor? Talán háromszor? Mindig csak rövid időre. Soha nem maradhattam vele hosszabban.

– Sajnálom – mondtam halkan. – Én csak segíteni akartam.

Eszter arca megenyhült egy pillanatra.

– Tudom… De most nem tudom rábízni magát.

Marci ekkor megszólalt:

– Anya, én szeretnék játszani a mamával.

Eszter rám nézett. A tekintetében ott volt minden fájdalom és bizonytalanság.

– Magdi néni… – kezdte újra –, tudja maga, milyen érzés az, amikor valaki csak akkor akar családtag lenni, amikor baj van?

A szavak belém martak. Csak akkor? Hát nem próbáltam mindent? Nem akartam mindig is része lenni az életüknek?

Hazamentem aznap este. Leültem a konyhaasztalhoz, és csak bámultam magam elé. Az emlékek kavarogtak bennem: az első találkozás Eszterrel – mennyire örültem neki! Aztán az apró jelek: hogy sosem kérdezte meg a véleményemet semmiről; hogy mindig csak „Magdi néni” voltam neki, sosem „anyuka” vagy „mama”.

Másnap reggel Gábor hívott.

– Anya… Ne haragudj Eszterre. Nagyon nehéz most neki.

– Értem én – válaszoltam fáradtan –, de nekem is nehéz. Hat éve próbálok közel kerülni hozzátok… De mindig csak kívülálló vagyok.

Gábor hallgatott egy ideig.

– Tudod… Eszter anyukája meghalt, amikor ő tizenkét éves volt. Azóta nehezen enged közel bárkit is…

Akkor értettem meg valamit. Talán nem is rólam szólt ez az egész. Talán Eszter félt attól, hogy elveszíti azt is, akit megszerethetne.

Eltelt néhány nap. Eszter hazajött a kórházból. Egyik délután csöngettek nálam. Kinyitottam az ajtót: ott állt Marci és Eszter.

– Szeretném… – kezdte Eszter –, ha eljönne hozzánk holnap délután. Marci nagyon szeretné.

A hangja halk volt és bizonytalan.

– Persze – mondtam gyorsan –, nagyon szívesen.

Másnap délután ott ültem náluk a nappaliban. Marci boldogan mutatta a rajzait. Eszter teát főzött nekem.

– Tudja… – mondta halkan –, talán hibáztam abban, hogy nem engedtem közelebb magához. De most szeretném megpróbálni.

A könnyeim potyogtak. Csak bólintani tudtam.

Azóta lassan változik minden. Nem lettem egyik napról a másikra igazi nagymama – de talán egyszer majd leszek. Marci már gyakran kérdezi: „Mama, mikor jössz legközelebb?” És Eszter is néha rám mosolyog úgy igazán.

De vajon el lehet felejteni hat év magányát? Vajon tényleg lehet újrakezdeni mindent? Ti mit gondoltok: van esély arra, hogy egyszer igazi család legyek számukra?