Sötétség a tizediken: Kovács Júlia története egy budapesti panelházban

– Már megint késel, Júlia! – csattant fel anyám hangja a telefonban, miközben a lift nyikorgó hangját hallgattam. A tizedik emeleten laktam, egy szürke panelházban Kőbányán, ahol minden reggel ugyanaz a szag fogadott: főtt káposzta, cigarettafüst és valami megmagyarázhatatlan szomorúság. A folyosón végigsétálva éreztem, ahogy a szomszédok ajtajai mögül figyelnek. Tudtam, hogy beszélnek rólam. Mindenki tudta, hogy Gábor elhagyott egy fiatalabb nőért, és hogy a lányom, Dóri, már hónapok óta alig szól hozzám.

A postaládámba bedobott cetliken néha csak ennyi állt: „Tartsd rendben a lépcsőházat!” vagy „Nem szégyelled magad?”. Egyik reggel, mikor épp a munkahelyemre siettem volna – egy kis könyvelőirodába az Üllői úton –, megláttam Marikát, az alsó szomszédot. Szorosan magához ölelte a kabátját, és úgy nézett rám, mintha bármelyik pillanatban elpattanhatna benne valami.

– Hallottam, hogy Dóri már nem is alszik otthon – mondta halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy a többi szomszéd is hallja. – Az ilyen anyák miatt tart itt ez az ország.

Nem válaszoltam. Csak mentem tovább, de belül tomboltam. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Miért nem tudom visszahozni Dórit? Miért hagyott el Gábor? Ezek a kérdések minden nap ott kavarogtak bennem.

Este, amikor hazaértem, Dóri már otthon volt. A szobájából kiszűrődött a zene. Kopogtam az ajtaján.

– Dóri, beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.

– Most nem érek rá – jött a válasz. – Dolgom van.

– Csak öt percet kérek…

– Nem érted? Hagyj békén! – kiáltotta vissza.

Leültem a konyhaasztalhoz, és csak bámultam magam elé. A hűtőre ragasztott régi családi fotókon még mindannyian mosolyogtunk. Most meg… csak én ülök itt, egyedül.

Másnap reggel újabb cetli várt a postaládámban: „A férjed jól tette.” Ez már túl sok volt. Sírtam. Nem szégyelltem magam emiatt – legalábbis próbáltam nem szégyellni –, de mégis úgy éreztem, mintha mindenki engem hibáztatna azért, ami történt.

A munkahelyemen sem volt könnyebb. A kolléganőm, Zsuzsa mindig mindent tudott mindenkiről.

– Hallottam, hogy Gábor új barátnője terhes – súgta oda egyik nap.

– Nem érdekel – hazudtam.

– Tudod, Júlia… talán ideje lenne továbblépni. Menj el valahova! Ismerkedj! – próbált biztatni.

De hogyan léphetnék tovább, amikor minden nap ugyanazokat az arcokat látom? Ugyanazokat a falakat? Ugyanazokat a sebeket hordozom?

Egy este Dóri későn ért haza. Részeg volt. Nem szólt semmit, csak becsapta maga mögött az ajtót. Követtem.

– Dóri! Mi történt?

– Semmi! – vágta rá dühösen. – Elegem van ebből az egészből! Mindenki csak bámul ránk ebben a rohadt házban! Mindenki tudja, hogy apa elment! És mindenki azt hiszi, hogy te vagy a hibás!

– Én… sajnálom… – suttogtam.

– Ne sajnáld! Csinálj valamit végre! – kiabálta.

Aznap éjjel alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, és azon gondolkodtam, hogyan lehetne újrakezdeni. De hogyan lehetne változtatni ott, ahol mindenki csak a múltadban él?

Egy hét múlva összeszedtem magam. Elhatároztam, hogy legalább magamért teszek valamit. Jelentkeztem egy festőtanfolyamra a művelődési házban. Az első alkalommal remegő kézzel fogtam meg az ecsetet. Körülöttem más nők is ültek – mindegyikük arcán ott volt valami fájdalom vagy veszteség nyoma.

A tanárnő, Ilona néni odalépett hozzám.

– Ne féljen kifejezni magát! Itt nem számítanak a hibák – mondta kedvesen.

Festeni kezdtem. Először csak sötét színeket használtam. De ahogy telt az idő, egyre több fény jelent meg a képeimen. Egy este Dóri is benézett hozzám a konyhába.

– Ez szép lett… – mondta halkan az egyik festményemre mutatva.

– Köszönöm – feleltem meglepetten.

Leült mellém. Hosszú percekig csak csendben ültünk egymás mellett.

– Anya… te tényleg boldog akarsz lenni? – kérdezte végül.

– Igen… de nem tudom hogyan.

– Akkor próbáljuk meg együtt – mondta halkan.

Azóta minden héten együtt festünk. Néha még nevetünk is. A szomszédok még mindig pletykálnak, de már nem érdekel annyira. Rájöttem: nem mások véleménye számít, hanem az, hogy képes vagyok-e újra hinni magamban és abban, hogy lehet másképp is élni.

De vajon tényleg képesek vagyunk újrakezdeni ott, ahol mindenki csak a múltunkat látja bennünk? Vagy örökre rabjai maradunk annak, amit mások gondolnak rólunk?