Suttogások az ajtó mögött: Egy hétvége, ami mindent megváltoztatott
– Hogy lehettél ennyire önző, anya? – Zsuzsa hangja remegett a dühtől, ahogy az ajtófélfának támaszkodott. A konyhaasztalon még ott gőzölgött a frissen főzött kávé, de egyikünk sem nyúlt hozzá. A régi ružinovi lakásban minden sarkon múltbéli árnyak lapultak, és most mind egyszerre támadtak rám.
– Nem érted, hogy mindent érted tettem? – próbáltam védekezni, de a hangom elhalt. A szavak súlya alatt összeroskadtam. Zsuzsa szemeiben könnyek csillogtak, de nem engedte ki őket. Az unokám, Máté, bármelyik pillanatban megérkezhetett, és én rettegtem attól, hogy ebben az állapotban talál ránk.
A csend hosszúra nyúlt közöttünk. Az óránk ketyegése szinte fülsiketítő volt. Zsuzsa végül megtörte:
– Nem akarom, hogy Máté ugyanazokat a hibákat lássa benned, mint én. Nem akarom, hogy azt higgye, a szeretet feltételekhez kötött.
A szívem összeszorult. Hányszor mondtam neki gyerekkorában: „Ha jó leszel, kapsz csokit.” „Ha szépen tanulsz, elmegyünk a Vidámparkba.” Mindig feltételekhez kötöttem az ölelést, a dicséretet. Most pedig itt állt előttem egy felnőtt nő, akit én neveltem ilyenné – vagy talán éppen én törtem meg.
– Zsuzsa, kérlek… – kezdtem újra, de ő felemelte a kezét.
– Elég volt! – kiáltotta. – Mindig csak magadról beszélsz! Tudod te egyáltalán, milyen volt nekem gyerekként? Amikor apu elment… amikor egyedül maradtam azzal a rengeteg elvárással?
A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges zuhany. Emlékszem arra az estére, amikor Laci elment. Zsuzsa akkor még csak tíz éves volt. Én pedig annyira féltem attól, hogy szétesik minden, hogy túl szigorú lettem vele. Azt hittem, ha erős maradok, ő is az lesz.
Most viszont csak egy megtört anya állt előtte.
– Sajnálom… – suttogtam végül. – Sajnálom mindazt, amit elrontottam.
Zsuzsa nem válaszolt. Felkapta a kabátját és kiviharzott az ajtón. Egy pillanatig csak álltam ott bénultan. Aztán leültem az ablak mellé és néztem a szürke utcát. A házak között sétáló emberek mind siettek valahová – talán haza, talán valakihez, aki várja őket.
A telefonom rezgett. Üzenet Mátétól: „Nagyi, mindjárt ott vagyok!”
Gyorsan letöröltem a könnyeimet és próbáltam összeszedni magam. Nem akartam, hogy Máté lássa rajtam a fájdalmat. De amikor belépett az ajtón – magas, vékony fiú lett már belőle –, rögtön észrevette.
– Mi történt? Hol van anya?
– El kellett mennie – hazudtam halkan.
Máté leült mellém és csak nézett. Olyan tekintettel, amiben ott volt minden gyermeki őszinteség és minden kamaszos dac.
– Nagyi… te sírtál?
Nem tudtam tovább hazudni.
– Veszekedtünk anyáddal – vallottam be végül. – És most attól félek… attól félek, hogy elveszítem őt örökre.
Máté hallgatott egy darabig.
– Tudod… anya sokszor mondja, hogy nehéz volt neki veled felnőni. De azt is mondja mindig, hogy te vagy az egyetlen ember, akire bármikor számíthatott.
A szívem összeszorult. Talán mégsem rontottam el mindent teljesen?
Az este lassan telt. Mátéval társasoztunk, nevettünk is néha – de bennem ott motoszkált a bűntudat és a félelem. Vajon Zsuzsa visszajön még? Meg tud bocsátani nekem? Vagy örökre elveszítettem?
Másnap reggel csendesen főztem kávét. Máté még aludt. Egyszer csak kopogtak az ajtón. Megállt bennem az ütő: Zsuzsa állt ott.
Fáradt volt az arca, de valami megváltozott benne. Leült velem szemben.
– Anya… – kezdte halkan –, én sem vagyok hibátlan. Talán túl sokáig haragudtam rád mindenért. De szeretném… szeretném újrakezdeni veled.
A könnyeim ismét kibuggyantak.
– Én is ezt akarom…
Hosszú percekig csak ültünk egymás mellett csendben. A múlt sebei nem gyógyulnak be egyik napról a másikra – de talán van remény.
Most itt ülök újra az ablakban és nézem a reggeli forgalmat Ružinovban. Vajon hány családban játszódik le ugyanez nap mint nap? Hányan félnek kimondani: „Sajnálom”? Hányan hiszik azt, hogy már nincs visszaút?
Ti mit gondoltok? Lehet-e igazán megbocsátani? És ha igen… hogyan kezdjük el?