Százszor megbántam, hogy elvittem az új páromat a családi ünnepre – egy magyar családi dráma belülről

– Tímea, ezt most komolyan gondoltad? – Anyám hangja úgy vágott át a levegőn, mint egy penge. Még le sem vettem a kabátomat, máris éreztem, hogy a gyomrom görcsbe rándul. Gábor, az új párom, mellettem állt, kissé feszengve, de próbált mosolyogni. A családi házban, ahol felnőttem, minden karácsonykor ugyanaz a feszültség vibrált, de most, hogy először hoztam haza valakit, minden sokszorosan felerősödött.

A nappaliban már ott ült a teljes család: anyám, Éva, a két nővérem, Zsuzsa és Katalin, a férjeik, a gyerekek, sőt, még a nagynéném, Marika is eljött vidékről. A karácsonyfa alatt ajándékok, a levegőben bejgli illata, de a hangulat inkább hasonlított egy kihallgatásra, mint ünnepre.

– Gábor, mivel is foglalkozol? – kérdezte Zsuzsa, miközben végigmérte. – Informatikus vagyok – felelte Gábor, de a hangja elcsuklott. – Informatikus? – csapott le anyám. – És abból meg lehet élni? Tudod, nálunk a családban mindenki rendes szakmát választott. Az apád is mérnök volt, a nővéreid is diplomások. – Anyu, kérlek… – próbáltam közbeszólni, de lepisszegett. – Tímea, te mindig ilyen különc voltál. Emlékszem, amikor a gimiben is azzal a zenész fiúval jártál, aztán a főiskolán azzal a szakállas filozófussal… Most meg egy informatikus. – Anyám hangja tele volt csalódottsággal.

A nővéreim összenéztek, Katalin halkan kuncogott. – Legalább nem lesz gond a wifi-vel – szúrta oda. A férje, Laci, csak a fejét csóválta. A gyerekek közben rohangáltak, egyikük leverte a díszt a fáról, mire anyám felkiáltott: – Vigyázzatok már, legalább karácsonykor legyen rend!

Gábor próbált oldódni, de minden kérdés egyre mélyebbre taszította. – És mik a terveitek? – kérdezte Marika néni. – Hát… egyelőre csak ismerkedünk, de szeretnénk majd összeköltözni – mondta Gábor. Anyám szeme elkerekedett. – Összeköltözni? Tímea, te nem vagy normális! Alig ismered ezt a fiút, máris összeköltözni akarsz? És mi lesz, ha megint csalódsz, mint a múltkor? – A hangja remegett az indulattól.

Ekkor már éreztem, hogy elönt a szégyen. A múltam, a hibáim, minden, amit valaha elrontottam, most újra a felszínre tört. – Anya, kérlek, ne itt… – suttogtam. – Miért ne? – csattant fel. – A család előtt legalább őszinték lehetünk. – Gábor rám nézett, a szemeiben együttérzés és bizonytalanság keveredett.

A vacsora alatt minden falat nehezen csúszott le a torkomon. Anyám minden második mondatában célozgatott Gáborra. – Tímea, emlékszel, amikor még rendes fiúkkal jártál? – vagy – Gábor, ugye te nem vagy olyan, mint az előzőek? – Gábor próbált viccelődni, de a poénjai süket fülekre találtak. A nővéreim is beszálltak: – Timi, te mindig a problémás fiúkat vonzod – mondta Zsuzsa. – Lehet, hogy benned van a hiba? – tette hozzá Katalin.

A gyerekek közben hangosan játszottak, a férjek fociról beszélgettek, de én csak ültem ott, és azt éreztem, mintha mindenki engem nézne. Gábor a kezem alá csúsztatta a kezét az asztal alatt. – Jól vagy? – suttogta. – Nem – feleltem őszintén. – Sajnálom, hogy ebbe belekevertelek. – Ő csak megrázta a fejét. – Nem baj. De ha ez a családod, akkor nekem is el kell fogadnom őket.

A desszertnél anyám újra támadásba lendült. – Tímea, mikor lesz már unokám tőled is? A nővéreid már mindent letettek az asztalra. Te meg csak keresed önmagad. – A hangja tele volt szemrehányással. – Anya, kérlek, ne most! – kérleltem. – De mikor, ha nem most? – vágott vissza. – Gábor, te mit gondolsz erről? – Gábor zavartan nézett rám, majd anyámra. – Szerintem ez kettőnkre tartozik – mondta halkan. Anyám csak legyintett. – Persze, persze. Ma már mindenki így gondolja. Régen más volt a világ.

A vacsora után a konyhába menekültem. Zsuzsa utánam jött. – Timi, ne haragudj anyára. Tudod, milyen. Csak jót akar. – De miért kell mindig megalázni? – kérdeztem. – Mert fél, hogy egyedül maradsz. – És ha így folytatja, tényleg egyedül maradok – mondtam keserűen.

Gábor is bejött, segíteni akart, de anyám rászólt: – Hagyjad csak, a férfiaknak nem itt a helyük. – Gábor rám nézett, én csak legyintettem. – Menjünk el innen – suttogtam neki. – Most? – kérdezte. – Igen. Nem bírom tovább.

A kabátomat felkaptam, Gábor is gyorsan felöltözött. Anyám utánunk jött az előszobába. – Tímea, hova mentek? – Elmegyünk. – Most? Karácsonykor? – Igen, anya. Nem akarok tovább itt maradni. – Anyám arca megkeményedett. – Ha most kimész ezen az ajtón, ne számíts rá, hogy visszafogadlak. – A szavai úgy csaptak arcon, mint egy pofon. – Akkor legyen így – mondtam, és kiléptem az ajtón.

A hideg decemberi éjszakában Gábor átölelt. – Sajnálom – mondta. – Nem a te hibád – feleltem. – Mindig is ilyen volt a családom. Mindig elvártak valamit, amit sosem tudtam teljesíteni. – Gábor megfogta a kezem. – Én nem várok el semmit. Csak azt szeretném, hogy boldog légy. – Elindultunk a sötét utcán, a hó ropogott a lábunk alatt. A szívem egyszerre volt nehéz és könnyű. Elvesztettem valamit, de talán nyertem is.

Otthon, a kis lakásomban, leültem az ágy szélére. Gábor mellém ült. – Biztos vagy benne, hogy ezt akartad? – kérdezte. – Nem tudom – feleltem. – De elegem van abból, hogy mindig másoknak akarok megfelelni. Talán most először magam miatt döntöttem.

Másnap reggel anyám felhívott. – Tímea, ne haragudj. Csak féltelek. – Én is szeretlek, anya, de kérlek, fogadj el olyannak, amilyen vagyok. – Hosszú csend volt a vonalban. – Megpróbálom – mondta végül.

Most itt ülök, és azon gondolkodom: Vajon lehet-e boldog párkapcsolatot építeni, ha a családod mindent megtesz, hogy szétzilálja? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet tanulni elengedni a családi elvárásokat, vagy örökre cipeljük őket magunkkal?