Szégyen és szeretet: Egy esküvő árnyékában

– Anya, kérlek, ne gyere el az esküvőmre! – mondta Bence remegő hangon a telefonban. A szívem kihagyott egy ütemet. A konyhaasztalnál ültem, a kezem a lisztes tálban, épp pogácsát gyúrtam a hétvégi búcsúra. A férjem, Laci, a műhelyből kiabált át: – Ki volt az? – Csak Bence – válaszoltam halkan, de a hangom elcsuklott.

Bence mindig is okos fiú volt. Már gyerekkorában is kilógott a falusi gyerekek közül: olvasott, tanult, álmodozott. Mi mindent megtettünk érte. Én tanítottam az iskolában, Laci meg szerelte a traktorokat, hogy jusson tankönyvre, új cipőre, sőt, még egy használt laptopra is, amikor felvették az egyetemre Budapestre. Büszkék voltunk rá, de valahol mélyen mindig éreztem: szégyelli a mi egyszerűségünket.

Az első jelek akkor jöttek, amikor Bence hazahozta az első barátnőjét, Katát. A lány szülei orvosok voltak Pesten, elegáns ruhában jöttek le hozzánk. Én kínáltam őket házi pálinkával és frissen sült pogácsával, de Kata anyja csak udvariasan mosolygott, mintha valami múzeumban lenne. Bence feszengve nézett rám: – Anya, ne erőltesd már ezt a pálinkát…

Aztán egyre ritkábban jött haza. Ha jött is, mindig sietett vissza. Egy alkalommal Laci megkérdezte tőle: – Fiam, miért nem hozod el a barátaidat hozzánk? – Ugyan már, apa… nem értenék ezt a vidéki életet – felelte Bence, és én láttam rajta: szégyenkezik miattunk.

Az esküvő híre is csak egy e-mailben érkezett. „Kedves Anyu és Apu! Júniusban lesz az esküvőnk Katával. Szeretném, ha nem jönnétek el. Ez most egy szűk körű esemény lesz, főleg a barátaink és Kata családja lesz ott. Remélem, megértitek.” Megértjük? Hogy lehet ezt megérteni?

Laci dühösen csapta le a csavarhúzót az asztalra: – Hát mi nem vagyunk elég jók neki? Miért szégyell minket? – kérdezte könnyes szemmel. Soha nem láttam még sírni az én erős férjemet.

Éjszakákon át forgolódtam az ágyban. Visszagondoltam minden pillanatra: amikor Bence először esett el biciklivel és Laci felkapta a karjába; amikor együtt tanultuk vele a verseket; amikor együtt nevettünk a disznóvágáson. Hol rontottuk el? Túl egyszerűek voltunk? Nem adtunk neki elég úri modort?

A faluban persze hamar elterjedt a hír. Az asszonyok a boltban összesúgtak mögöttem: – Hallottad? A tanító néni fiát nem hívják meg az esküvőre! – Sajnálom őket – mondta Marika néni –, de hát ilyen ez, ha valaki kikerül Pestre.

Egyik este Laci leült mellém a verandán. – Tudod, Ilus – kezdte halkan –, lehet, hogy mi sosem leszünk olyanok, mint Kata szülei. De mi vagyunk Bence szülei. És ha egyszer majd szüksége lesz ránk… itt leszünk.

Aztán eljött az esküvő napja. Csendben ültünk otthon, hallgattuk a harangszót. Elképzeltem Bencét öltönyben, ahogy kimondja az igent Katának. Vajon gondolt ránk? Vajon hiányoztunk neki? Vagy tényleg csak szégyen vagyunk számára?

Este Bence felhívott. – Anya… csak azt akartam mondani… remélem, nem haragszol rám. Nehéz volt ez nekem is… De tudod, Kata családja nagyon más világ… Nem akartam, hogy kellemetlenül érezzétek magatokat…

Sokáig hallgattam. Végül csak annyit mondtam: – Fiam, mi mindig szeretni fogunk téged. Akkor is, ha te már nem vállalsz minket.

Letettem a telefont és sírtam. Laci átölelt. Aztán csendben mentünk ki az udvarra, néztük a csillagokat.

Most itt ülök és azon gondolkodom: Vajon tényleg szégyen-e az egyszerűség? Vagy csak azoknak fáj igazán, akik már elfelejtették honnan jöttek?