„Szégyent hozol ránk!” – Egy szerelem története hatvan felett és a családi sebek

– Anya, ezt nem gondolod komolyan! – csattant fel Ádám, miközben a kanapé szélén ült, karba tett kézzel. A nappali levegője szinte vibrált a feszültségtől, mintha minden bútor is hallgatózott volna. A konyhából Zsuzsa, a lányom is átszólt: – Szégyent hozol ránk, anyu! Mit fognak mondani a szomszédok? Hatvanhárom évesen szerelmeskedni? Ez már nevetséges!

Ott álltam a nappali közepén, kezemben egy csésze langyos teával, és úgy éreztem, mintha egyszerre mindenki ellenem fordult volna. A szívem hevesen vert, de nem a boldogságtól, hanem a félelemtől és szégyentől. Pedig csak annyit akartam mondani: boldog vagyok. Végre újra boldog.

A történetem nem kezdődik mesésen. Férjem, László, tíz éve halt meg. Azóta magányban éltem egy zuglói panelban, napjaimat az unokákra vigyázva és a kertben kapálva töltöttem. A gyerekeim szerint ez így van rendjén: egy özvegyasszony ne akarjon többet az élettől. De én minden este úgy feküdtem le, hogy valami hiányzik. Egy hang, egy érintés, egy társaság.

Aztán egy esős októberi délutánon, amikor épp a könyvtárból jöttem haza, betértem a Bartók Béla úti kis kávézóba. Ott ült az ablaknál Gábor – ősz hajú, szemüveges férfi, aki épp egy régi Rejtő-könyvet olvasott. Valamiért rám mosolygott. Nem tudom, miért ültem le mellé; talán mert régóta nem mosolygott rám senki így. Beszélgetni kezdtünk. Először csak az időjárásról, aztán könyvekről, zenéről, végül az élet nagy dolgairól.

Hetek teltek el. Minden pénteken találkoztunk ugyanott. Gábor elmesélte, hogy ő is elvesztette a feleségét, és hogy mennyire fél újrakezdeni. Én is bevallottam neki: rettegek attól, mit szólnak majd a gyerekeim. De amikor vele voltam, mintha újra fiatal lennék – nevettem, viccelődtem, és elhittem, hogy még lehet jövőm.

Aztán eljött az a nap, amikor úgy döntöttem: bemutatom őt a családomnak. Már napokkal előtte gyomorgörcsöm volt. Ádám és Zsuzsa mindig is szigorúan ítélkeztek – apjuk halála óta mintha ők akarták volna eldönteni helyettem is, mihez kezdjek az életemmel.

Az első vacsora katasztrófa volt. Gábor udvariasan bólogatott, de Ádám végig gyanakodva méregette. Zsuzsa pedig alig szólt hozzá pár szót. Amikor Gábor elment, Zsuzsa odasúgta nekem: – Ez nem normális. Mit akarsz ettől az embertől? Nem elég neked az unokák szeretete?

Aznap este sírva feküdtem le. Úgy éreztem magam, mint egy kamaszlány, akit leszidtak egy rossz jegy miatt. De közben ott volt bennem az öröm is: valaki végre lát engem. Nem csak mint anyát vagy nagymamát – hanem mint nőt.

A következő hetekben egyre több pletyka terjedt el rólunk a házban. A szomszédasszonyok összesúgtak mögöttem a liftben: – Hallottad? A Marika néni pasizik! – nevetett Ilonka néni a harmadikról. Még a régi barátnőim is furcsán néztek rám: – Nem félsz attól, hogy kihasznál? – kérdezte egyszer Kati.

De Gábor nem akart mást tőlem, csak társaságot és szeretetet. Együtt jártunk sétálni a Városligetbe, néha moziba mentünk vagy csak otthon hallgattunk régi Illés-lemezeket. Újra megtanultam örülni az apró dolgoknak: egy közös reggelinek, egy kézfogásnak.

A gyerekeim azonban nem tudtak megbékélni ezzel az új helyzettel. Egyik este Ádám felhívott: – Anya, komolyan mondom, ha tovább folytatod ezt a bohóckodást, nem hozzuk át többé az unokákat! Nem akarom, hogy rossz példát mutass nekik.

Ez volt az a pillanat, amikor először igazán dühös lettem rájuk. – És mi van az én boldogságommal? – kérdeztem vissza remegő hangon. – Tíz éve csak értetek éltem! Nem lehetne most egyszer nekem is jó?

Ádám csak hallgatott a vonal másik végén.

A következő napokban Gáborral kevesebbet találkoztunk. Féltem attól, hogy elveszítem a családomat – de attól is féltem, hogy újra magányos leszek. Egy este Gábor rám nézett: – Marika, ha miattam szenvedsz ennyit… talán jobb lenne abbahagyni.

Sírtam. Nem akartam választani közte és a gyerekeim között. De azt sem akartam többé hazudni magamnak.

Végül meghívtam Ádámot és Zsuzsát egy utolsó beszélgetésre. Leültem velük szemben az asztalhoz.

– Nézzetek rám! – mondtam halkan. – Én vagyok az anyátok. Mindent megtettem értetek egész életemben. Most először kérek valamit tőletek: fogadjátok el Gábort! Nem kérek mást… csak azt, hogy hadd legyek boldog.

Sokáig csend volt. Zsuzsa végül megszorította a kezemet: – Anyu… csak féltünk téged elveszíteni.

Ádám bólintott: – Próbálkozunk… de idő kell.

Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. De lassan-lassan elfogadták Gábort; az unokák megszerették őt, és már nem suttogtak utánam a házban sem annyit.

Most itt ülök Gábor mellett egy padon a Margitszigeten, és arra gondolok: vajon hányan élnek még úgy Magyarországon, hogy lemondanak a saját boldogságukról mások véleménye miatt? Nektek volt már bátorságotok kiállni magatokért? Vajon tényleg szégyen-e újrakezdeni hatvan felett?