Szerelem, amely hazugságból született – Rózsa története egy magyar iskolában
– Rózsa, most azonnal jöjjön be az irodámba! – harsant fel a hangosbemondó a tanári szobában, és a szívem egy pillanatra kihagyott. A kollégák rám néztek, mintha már tudnák, hogy valami nagy baj van. Zsuzsa, a matektanárnő, csak annyit suttogott: – Kitartás! – de a hangjában ott bujkált a félelem is.
A folyosón minden lépésem visszhangzott. Az igazgatónő, Katalin néni, komoran nézett rám, amikor beléptem. – Üljön le, kérem. – A hangja hideg volt, mint a márciusi szél.
– Megjött a levél az Oktatási Hivataltól. Ellenőrizték a diplomákat. Az öné… – itt elakadt a hangja. – Az öné hamisítvány.
A világ megállt. Csak a gyerekeim arca villant fel előttem: Marci és Lili, ahogy reggel integetnek az ablakból. – Kérem… – suttogtam. – Tudom, hogy hibáztam. De muszáj volt…
– Rózsa! Ez bűncselekmény! – csattant fel Katalin néni. – Hogy gondolta ezt? Három éve tanít nálunk! A szülők szeretik, a gyerekek ragaszkodnak magához… De ezt nem lehet eltussolni.
– Kérem… csak egy évet kellett volna kibírnom… Már majdnem befejeztem az egyetemet, csak közben elhagyott a férjem, egyedül maradtam két gyerekkel… Nem volt más választásom! – zokogtam. – Nem akartam rosszat!
Az igazgatónő arca megenyhült egy pillanatra. – Tudja, hogy jelentést kell tennem. De adok magának egy hónapot. Ha addig megszerzi az igazi diplomát… talán tudok segíteni.
Kirohantam az irodából. A folyosón ott állt Gábor bácsi, a testnevelő tanár, aki mindig úgy bánt velem, mintha a lánya lennék. – Mi történt, Rózsa? Fehér vagy, mint a fal.
– Lebuktam… – suttogtam. – A diplomám… hamis volt.
Gábor bácsi nem szólt semmit, csak átölelt. – Tudtam, hogy valami nincs rendben. De azt is tudom, hogy jó ember vagy. Segítek neked.
Otthon Marci már az ajtóban várt. – Anya, miért sírsz? Megint bántott valaki?
– Nem, kicsim… csak fáradt vagyok.
De Lili már nagyobb volt, tizenhárom éves. Ő csak annyit mondott: – Ugye nem rúgnak ki?
– Nem tudom… – feleltem őszintén.
Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Amikor elváltam Attilától, azt hittem, majd minden könnyebb lesz. De a pénz sosem volt elég, a lakáshitel nyomta a vállam. Amikor meghirdették az állást az iskolában, tudtam: ha nem kapom meg, elveszítjük az otthonunkat.
Aztán jött az ötlet: csak egy kis hamisítás, csak addig, amíg befejezem az iskolát… Senkinek nem ártok vele! De most minden összedőlt.
Másnap reggel Gábor bácsi várt az iskola előtt. – Beszéltem egy régi barátommal az ELTE-n – mondta halkan. – Megnézik a papírjaidat. Ha tényleg csak egy év hiányzik, talán van esélyed gyorsított eljárásra.
– Köszönöm… – suttogtam könnyes szemmel.
A tanári szobában mindenki furcsán nézett rám. Zsuzsa odasúgta: – Hallottuk… Sajnálom. De miért nem mondtad el?
– Mert szégyelltem magam… Mert féltem attól, hogy mindenki lenéz majd…
A napok vánszorogtak. Otthon Marci egyre többet kérdezett: – Anya, tényleg kirúgnak? Akkor mi lesz velünk?
Lili bezárkózott a szobájába és órákig nem szólt hozzám. Egy este azonban odajött hozzám és azt mondta:
– Anya… én haragszom rád. De tudom, hogy mindent értünk csináltál. Csak ne hazudj többet!
Ez jobban fájt mindennél.
A családom is megtudta a dolgot. Anyám sírva hívott fel: – Rózsikám! Hogy tehettél ilyet? Mit fognak mondani a faluban? Az apád forogna a sírjában!
A bátyám, Tamás, dühösen rám csapta a telefont: – Mindig csak bajt hozol ránk! Most aztán gratulálok!
Egyedül maradtam a szégyenemmel és a félelmemmel.
Egy hét múlva Gábor bácsi újra keresett: – Van egy lehetőség. Ha most rögtön beiratkozol levelezőre és leteszed az összes vizsgát nyáron, talán megkapod időben a diplomát.
– De miből fogom kifizetni? Már így is alig élünk meg!
– Segítek neked. És Zsuzsa is beszélt a tantestülettel: összedobnak neked egy kis pénzt.
Először tiltakoztam: – Nem fogadhatok el alamizsnát!
De Gábor bácsi csak annyit mondott: – Ez nem alamizsna. Ez barátság.
A következő hetekben éjjel-nappal tanultam. A gyerekeim látták rajtam a változást: kevesebbet kiabáltam velük, többet öleltem meg őket.
Egy este Marci odabújt hozzám: – Anya… ha kirúgnak is, én akkor is szeretlek.
A vizsgák napján remegő kézzel adtam le minden dolgozatot. Az utolsó vizsga után az egyik tanár rám mosolygott: – Rózsa, látom magán az akaratot. Meg fogja csinálni!
Közben az iskolában egyre nagyobb lett a feszültség. A szülők között pletykák terjedtek: „Hallottad? Az osztályfőnöknek hamis diplomája van!” Egyik reggel Lili sírva jött haza: – Anya! A többiek azt mondják, hogy börtönbe kerülsz!
Összetörtem.
Az utolsó héten Katalin néni behívatott újra:
– Rózsa… látom rajtad az igyekezetet. De muszáj jelentést tennem. A tankerület dönt majd rólad.
Hazafelé menet találkoztam Gábor bácsival:
– Ne add fel! Ha most mindent bevallasz és bocsánatot kérsz nyilvánosan is, talán megbocsátanak neked.
Az iskolai értekezleten remegő hangon álltam fel:
– Hibáztam. Hazudtam mindenkinek: önöknek, a gyerekeknek és magamnak is. De mindent csak azért tettem, mert féltem elveszíteni azt a keveset is, amim van…
Csend lett.
Zsuzsa odajött hozzám és átölelt:
– Mind hibázunk néha… de te legalább vállaltad.
A tankerület végül úgy döntött: felfüggesztenek három hónapra fizetés nélkül, de ha bemutatom az igazi diplomát szeptemberig, visszavesznek.
A nyár végére megszereztem végre azt az átkozott papírt.
Szeptember elsején újra beléptem az iskola kapuján.
A gyerekek tapsoltak nekem.
Katalin néni csak ennyit mondott:
– Most már tényleg taníthat!
Otthon Lili átölelt:
– Büszke vagyok rád!
Most már tudom: a hazugság sosem vezet jóra. De vajon mit tettetek volna az én helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki kétségbeesésből hazudik?