Szerelem az utolsó esélyben: Egy öregember vallomása

– Apa, ezt nem gondolhatod komolyan! – kiáltott fel Zsuzsa, a legidősebb lányom, miközben remegő kézzel tette le a kávéscsészét a nappali asztalára. A porcelán csilingelt, mintha csak aláhúzná a feszültséget, ami a levegőben vibrált. Ott ültem velük szemben, hetvenöt évesen, és először éreztem magam igazán öregnek.

– De igen, Zsuzsa – feleltem halkan. – Szeretem Évát. És szeretném, ha elfogadnátok őt.

A fiam, Gábor csak a fejét csóválta. – Apa, anyu alig két éve halt meg. Hogy tudsz ilyen gyorsan továbblépni? És egyáltalán… Éva? Egy idegen?

Éva az előszobában várt. Hallotta minden szavukat, de nem szólt közbe. Tudta, hogy ez most az én harcom. A gyerekeim haragja, értetlensége, csalódottsága mind rám zúdult. Próbáltam elmagyarázni nekik, hogy a magány elviselhetetlen. Hogy minden reggel úgy ébredni, hogy nincs kihez szólni, nincs kihez odabújni este… az nem élet.

De ők csak a veszteséget látták. Anyjuk emlékét féltették tőlem – vagy talán maguktól is. Azt hitték, elárulom őt azzal, hogy újra szeretek.

Aznap este Évával csendben vacsoráztunk. Ő próbált mosolyogni, de láttam rajta a fájdalmat. – Nem akarom, hogy miattam veszekedjetek – mondta halkan.

– Nem miattad van – feleltem. – Hanem miattam. Mert végre újra boldog vagyok.

A következő hetekben a gyerekeim egyre ritkábban hívtak. Az unokáimat is csak fényképeken láttam. A családi ebédek elmaradtak. A szomszédok suttogtak a hátam mögött: „Láttad? Az öreg Károly új asszonyt hozott a házhoz!”

Éva mindent megtett, hogy beilleszkedjen. Főzött nekik kedvenc ételeket, meghívta őket kávéra, de mindig visszautasították. Egy alkalommal Zsuzsa mégis eljött. Leült velem a konyhában.

– Apa, nem tudom elfogadni ezt az egészet – mondta könnyes szemmel. – Olyan érzés, mintha anyut végleg kitörölnéd az életünkből.

– Sosem törölném ki – válaszoltam remegő hangon. – De nem akarok egyedül meghalni.

A szavak ott maradtak köztünk, mint egy áthidalhatatlan szakadék.

Aztán jött a döntés: összeházasodunk Évával. A polgári esküvőn csak ketten voltunk tanúk: az én régi barátom, Laci bácsi és Éva nővére, Marika. A gyerekeim nem jöttek el. Aznap este Éva sírt az ágyban.

– Talán jobb lett volna feladni – suttogta.

– Nem – mondtam határozottan. – Ha most feladjuk, akkor sosem leszünk boldogok.

Az évek teltek. Éva mellett újra megtanultam nevetni, örülni az apró dolgoknak: egy közös séta a Margitszigeten, egy forró kakaó téli estéken, vagy csak az, hogy valaki megfogja a kezemet.

De minden örömbe belevegyült a hiány: a gyerekeim hiánya. Az unokáimé. Karácsonykor csak képeslapot kaptam tőlük: „Boldog ünnepeket kívánunk!” Semmi több.

Egy nap Gábor mégis felhívott.

– Apa… beszélhetnénk? – kérdezte bizonytalanul.

Reménykedve vártam őt. Amikor bejött a lakásba, körülnézett: mindenhol Éva nyomai voltak – egy kötött takaró a kanapén, friss virág az asztalon.

– Látom, boldog vagy – mondta halkan.

– Igen – feleltem könnyekkel a szememben.

– De mi már nem tartozunk ide – folytatta keserűen.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán.

Most itt ülök az üres lakásban. Éva már nincs velem; tavaly elvitte egy gyors lefolyású betegség. A gyerekeim még mindig távol vannak. Néha azon gondolkodom: vajon megérte-e? Vajon tényleg jobb volt újra szeretni és elveszíteni mindent mást? Vagy inkább csendben kellett volna leélni az utolsó éveimet?

Talán sosem tudom meg a választ. De ti mit tennétek a helyemben? Megéri feláldozni mindent egy utolsó szerelemért?