Szeretlek, de elég ez? Egy anya és lánya harca a megértésért

– Miért nem tudsz úgy segíteni, mint az anyósom? – Dóra hangja remegett a telefonban, mintha minden kimondott szóval egyre távolabb sodródna tőlem. A konyhaasztalnál ültem, a kezem reszketett a kávéscsésze felett. A szívem összeszorult. Hányszor hallottam már ezt a szemrehányást az elmúlt hónapokban? Mégis, minden alkalommal úgy éreztem, mintha először vágnák belém.

A nevem Ilona. Hatvanhárom éves vagyok, Budapesten élek egy régi bérház harmadik emeletén. Az életem nagy részét annak szenteltem, hogy Dórából jó ember legyen. Egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket, amikor Dóra még csak hétéves volt. Mindig azt hittem, elég leszek neki. Most mégis azt érzem, kudarcot vallottam.

Dóra két éve ment férjhez Tamáshoz. Az anyósa, Marika vidékről költözött fel hozzájuk, hogy segítsen az unokák körül. Én viszont még dolgozom – könyvelő vagyok egy kis cégnél, és bár már nyugdíjasként is dolgozhatnék kevesebbet, nem engedhetem meg magamnak. A lakásom törlesztőrészletei, a rezsi… mindent egyedül fizetek. Dóra ezt sosem értette igazán.

– Anya, Marika minden nap főz ránk, elhozza a gyerekeket az oviból… Te miért nem tudsz többet segíteni? – kérdezte egyik este, amikor átugrott hozzám.

– Dóra, én próbálok… De dolgozom, és tudod, hogy nem egyszerű… – válaszoltam halkan.

– Mindig csak kifogásokat keresel! – csattant fel. – Neked fontosabb a munka meg a saját dolgaid, mint az unokáid!

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Hát tényleg ilyen anya vagyok? Azóta is visszhangzik bennem minden mondata. Próbáltam többször is felajánlani, hogy hétvégén vigyázok a gyerekekre, de Dóra mindig csak legyintett: „Akkor már mindegy.”

Egyik péntek este aztán váratlanul becsöngetett hozzám. Az arca sápadt volt, a szemei karikásak.

– Anya… – kezdte halkan. – Sajnálom, hogy így beszéltem veled múltkor.

Leültünk egymással szemben. A csend fojtogató volt.

– Tudod… néha úgy érzem, hogy mindenki mástól többet kapok, mint tőled – mondta végül.

– Dóra… én mindent megtettem érted. Egyedül neveltelek fel! – tört ki belőlem a fájdalom.

– Tudom… de most… most nekem lenne rád szükségem – suttogta.

– Itt vagyok! – mondtam kétségbeesetten. – De nem tudok többet adni annál, amit most adok. Nem vagyok Marika. Nem tudok mindent feladni.

Dóra sírni kezdett. Átöleltem őt, de közben éreztem: valami eltört közöttünk. A szeretetem nem volt elég ahhoz, hogy betöltsem azt az űrt, amit benne hagytam.

Azóta minden nap azon gondolkodom: hol rontottam el? Miért nem tudom megadni neki azt a biztonságot és gondoskodást, amire vágyik? Vajon tényleg csak a pénz és az idő hiánya választ el minket egymástól? Vagy valami mélyebb seb van bennünk?

Egyik reggel Dóra üzenetet írt: „Anya, bocsáss meg! Szeretlek.” Könnyek szöktek a szemembe. Visszaírtam: „Én is szeretlek.” De vajon elég ez?

Azóta is keresem a választ: vajon tényleg elég a szeretet ahhoz, hogy begyógyítsuk a múlt sebeit? Vagy néha többre van szükség: időre, türelemre és arra, hogy végre igazán meghallgassuk egymást?

Ti mit gondoltok? Lehet-e újraépíteni egy megtört anya-lánya kapcsolatot pusztán szeretettel?