Szeretőből ellenség: Egy budapesti nő bosszúja a hazugságokért

– Miért nem veszed fel a telefont, Gábor? – suttogtam magam elé, miközben a forró kávémat kavargattam a Kálvin téri kávézóban. Aznap is ugyanott ültünk, ahol minden héten, de most egyedül voltam. Gábor késik – vagy talán már nem is jön. Az asztalhoz érkező pincérnő rám mosolygott, de én csak bólintottam. A telefonom újra rezgett. Egy ismeretlen szám. Felvettem.

– Szia, Anna vagyok – szólt bele egy női hang. – Te vagy az a Zsófi, akivel a férjem mostanában sokat találkozik?

A szívem kihagyott egy ütemet. Nem tudtam megszólalni. Anna folytatta:

– Tudom, hogy Gábor mit művel. Csak azt akartam mondani, hogy két gyerekünk van, és tizenöt éve vagyunk házasok. Remélem, most már tisztában vagy vele, hogy mit teszel.

Letettem a telefont. A kezem remegett. Gábor soha nem mondta, hogy nős. Mindig azt mondta, hogy sokat dolgozik, ezért nem ér rá esténként. Hirtelen minden értelmet nyert: a titkolózás, az elmaradt hétvégi programok, az üzenetek csak munkaidőben.

Hazamentem a kis albérletembe a József körúton. Az ablakon át néztem a villamosokat, és azon gondolkodtam, hogyan lehettem ilyen naiv. Anyám hangja csengett a fejemben: „Zsófi, ne bízz meg senkiben túl hamar!” De én hittem Gábornak. Hittem abban, hogy végre valaki igazán szeret.

Másnap reggel Gábor hívott.

– Zsófi, beszélnünk kell! – mondta idegesen.

– Nincs miről beszélnünk – vágtam rá. – A feleséged keresett. Mindent tudok.

Csend lett a vonalban.

– Sajnálom… – kezdte halkan.

– Nem engem kell sajnálnod – mondtam dühösen. – Hanem Annát és a gyerekeidet.

Letettem. A könnyeim potyogtak, de valami megkeményedett bennem. Nem hagyom annyiban.

Aznap este felhívtam a legjobb barátnőmet, Katát.

– Kata, képzeld el! Gábor nős! – zokogtam bele a telefonba.

– Te jó ég! Mit fogsz csinálni? – kérdezte döbbenten.

– Megmutatom neki, hogy nem lehet csak úgy játszani velem – mondtam elszántan.

Kata segített tervet szőni. Elhatároztam, hogy találkozom Annával. Írtam neki egy üzenetet: „Szeretnék beszélni veled személyesen.” Másnap délután találkoztunk egy parkban a Margitszigeten.

Anna fáradtnak tűnt, de határozott volt.

– Miért akartál találkozni? – kérdezte.

– Sajnálom, hogy része lettem ebben az egészben – mondtam őszintén. – Nem tudtam rólatok. De most már szeretném, ha Gábor felelősséget vállalna.

Anna bólintott.

– Én is ezt akarom. Elegem van a hazugságokból.

Megbeszéltük, hogy mindketten szembesítjük Gábort. Egy hét múlva hármasban találkoztunk egy csendes kávézóban Újlipótvárosban. Gábor arca elsápadt, amikor meglátott minket együtt.

– Mit keresel itt? – kérdezte Annától idegesen.

– Mindent tudok – felelte Anna higgadtan. – És Zsófi is mindent tud.

Gábor dadogni kezdett:

– Én… nem akartam senkinek fájdalmat okozni…

– Akkor miért hazudtál mindkettőnknek? – kérdeztem remegő hangon.

Gábor nem válaszolt. Anna felállt.

– Vége van – mondta határozottan. – Elköltözöm a gyerekekkel anyámhoz.

Én is felálltam.

– És én soha többé nem akarok látni téged – mondtam Gábornak.

Aznap este Anna rám írt: „Köszönöm, hogy őszinte voltál velem.” Megkönnyebbülést éreztem, de a harag még mindig ott fortyogott bennem. Hónapokig tartott, mire feldolgoztam az egészet. A családom először nehezen értette meg, miért keveredtem bele ebbe az egészbe. Apám haragudott rám:

– Zsófi, miért nem vetted észre hamarabb? Az ilyen férfiak csak kihasználnak!

Anyám viszont átölelt:

– Mindenki hibázik egyszer. A lényeg, hogy tanulj belőle.

A munkahelyemen is pletykáltak rólam; néhány kolléganőm sajnálkozva nézett rám, mások kibeszéltek a hátam mögött. Egyedül Katára számíthattam igazán.

Egy este Kata átjött hozzám borozni.

– Tudod mit? – mondta nevetve. – Legalább most már tudod, mire figyelj legközelebb!

Nevettem vele együtt, de belül még mindig fájt minden emlék. Mégis úgy éreztem: visszanyertem az önbecsülésemet azzal, hogy kiálltam magamért és Annáért is.

Most már tudom: soha többé nem engedem meg senkinek, hogy hazudjon nekem vagy kihasználjon. De vajon tényleg lehet újra bízni valakiben ezek után? Ti mit tennétek a helyemben?