Szívem és Eszem Között: Amikor a Szeretet Nem Elég

– Miért nem tudsz egyszer végre időben ideérni, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a telefonom kijelzőjét bámultam. Már megint késik. A gyerekek – az ő gyerekei – a nappaliban veszekedtek valamin, én pedig próbáltam elnyomni a bennem kavargó dühöt és félelmet.

Gábor végül belépett az ajtón, kabátja gyűrött volt, arca fáradt. – Ne haragudj, Zsófi, a busz megint lerobbant a Kőbányánál. Tudod, hogy most nincs autóm.

– Tudom – sóhajtottam. Mindig tudtam. Mindig volt valami kifogás: elveszett munkahely, elmaradt fizetés, egy újabb albérlet, amit ki kellett fizetni. Négy éve tartott ez az egész. Négy éve szerettem ezt a férfit, aki sosem tudott igazán megérkezni az életembe.

Az első évben még minden új volt és izgalmas. Gábor vicces volt, szenvedélyes, és úgy nézett rám, ahogy senki más. A Margitszigeten sétáltunk nyári estéken, és arról álmodoztunk, hogy egyszer lesz egy közös otthonunk. De aztán jöttek a hétköznapok: a gyerekei anyja folyton hívogatta, pénzt követelt; Gábor egyik munkahelyről a másikra sodródott. Én pedig ott voltam, egyedül egy albérletben Zuglóban, és minden hónapban számolgattam a forintokat.

Anyám már az elején figyelmeztetett: – Zsófi, ez a férfi nem neked való. Egyedül fogod cipelni az ő terheit is. De én nem hallgattam rá. Azt hittem, a szeretet mindent megold.

Egyik este, amikor Gábor későn ért haza, leült mellém az ágyra.

– Szeretlek – mondta halkan. – Tudom, hogy nehéz velem. De kérlek, tarts ki mellettem.

A szívem összeszorult. Szerettem őt. Szerettem a gyerekeit is – Dánielt és Katát –, akik néha nálunk aludtak, és reggelente kakaót kértek tőlem. De közben egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy pótmama és egy pótfeleség, akinek sosem jut igazi hely ebben az életben.

A barátaim is kezdtek eltávolodni tőlem. – Zsófi, te mindig csak adsz – mondta egyszer Réka. – De mit kapsz vissza? Mikor gondolsz végre magadra?

Nem tudtam válaszolni neki. Mert minden alkalommal, amikor Gábor rám mosolygott vagy megölelt, úgy éreztem: ezért érdemes küzdeni. De aztán jöttek a számlák, a veszekedések a pénz miatt, az üres hűtő és az üres ígéretek.

Egy nap Gábor elvesztette az újabb állását is. Aznap este sírtam először előtte.

– Nem bírom tovább – zokogtam. – Nem akarok mindig mindent én megoldani! Nem akarok mindig aggódni!

Gábor csak ült mellettem némán. A keze remegett.

– Sajnálom – mondta végül. – Én tényleg próbálkozom.

De ez már nem volt elég.

A következő hetekben egyre többet gondolkodtam azon, hogy mi lenne velem nélküle. Vajon boldogabb lennék? Vagy csak magányosabb? Egyik este anyámhoz mentem vacsorára. Ő csendben hallgatott végig.

– Zsófi – mondta végül –, néha a szeretet nem elég ahhoz, hogy boldog légy. Néha muszáj magadra gondolni.

Hazafelé a villamoson néztem ki az ablakon Budapest esti fényeire. Vajon tényleg fel kell adnom mindent? Vagy csak gyáva vagyok harcolni?

A döntés végül egy vasárnap reggel született meg bennem. Gábor még aludt, a gyerekek náluk voltak hétvégére. Felkeltem, kimentem a konyhába, és leírtam neki egy levelet:

„Szeretlek, de nem tudok tovább így élni. Többet érdemlek annál, mint hogy mindig csak reménykedjek valamiben, ami talán sosem lesz igaz.”

Amikor elmentem otthonról azon a reggelen, úgy éreztem magam, mintha megszakadna bennem valami. De közben felszabadultam is.

Azóta eltelt két év. Néha még mindig hiányzik Gábor – vagy inkább az az álom, amit vele együtt álmodtam meg magamnak. De most már tudom: néha muszáj nemet mondani annak is, amit nagyon szeretünk.

Vajon tényleg önző vagyok azért, mert végre magamat választottam? Ti mit tettetek volna a helyemben?