Szívem naplója: Az utolsó nyár apám házában

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg meg akarod tenni, Anna! – kiáltotta rám a nővérem, Zsuzsa, miközben a régi konyhaasztalnál ültünk, apánk házában. Az ablakon át beszűrődött a júliusi napfény, de a levegő nehéz volt a kimondatlan szavaktól és az elmúlt hetek gyászától.

– Nincs más választásunk – válaszoltam halkan, miközben ujjaimmal a terítő szélét gyűrögettem. – Egyedül nem tudom fenntartani ezt a házat. Te sem akarsz visszaköltözni ide, Zsuzsa. Tudom, hogy Pesten van az életed.

Zsuzsa arca megkeményedett. – De ez az otthonunk! Itt nőttünk fel. Itt tanított meg apu biciklizni, itt sütöttük anyával a mákos bejglit karácsonykor… Hogy lehet ezt csak úgy elengedni?

Nem tudtam válaszolni. A torkomban gombóc nőtt, ahogy végignéztem a megsárgult falakon, a kopott szekrényeken, és az ablakpárkányon sorakozó muskátlikon. Minden tárgyban ott lüktetett a múltunk: az első szerelmem titkos levelei a padláson, az anyám hímzett terítője, apám pipája a polcon.

A temetés óta minden nap úgy éreztem, mintha egy idegen testben élnék. Apám hangja még mindig visszhangzott bennem: „Anna, sose feledd, hogy ez a ház mindig nyitva áll előtted.” Most viszont üres volt minden szoba, csak a csend és az emlékek maradtak.

Aztán ott volt még valami más is: az új élet, ami bennem növekedett. Még csak három hónapos terhes voltam, de már most rettegtem attól, hogyan fogom egyedül felnevelni ezt a gyereket. A férjem, Gábor, hónapok óta Németországban dolgozott; csak telefonon beszéltünk esténként. Ő is azt mondta: „Anna, gondolj magatokra. Nem bírjuk el ezt a terhet.”

Aznap este egyedül maradtam a házban. A kertben tücsökciripelés hallatszott, és én leültem apám régi karosszékébe. Elővettem egy fényképalbumot: ott voltunk mindannyian egy régi balatoni nyaraláson – én még copfos kislányként, Zsuzsa nevetve locsolta rám a vizet, apám pedig büszkén nézett ránk.

Könnyek csorogtak végig az arcomon. Vajon tényleg el kell engednem mindezt? Vajon nem árulom-e el apám emlékét?

Másnap reggel Zsuzsa már korán elment. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Beszéljünk még erről. Ne dönts egyedül!”

A napok egybefolytak. Jöttek az ingatlanosok, nézegették a házat, méricskélték a falakat. Egy idős házaspár is érdeklődött: „Olyan jó lenne itt unokázni” – mondta az asszony mosolyogva. Szívembe markolt a fájdalom.

Közben anyám is felhívott vidékről. – Anna, ne veszekedjetek Zsuzsával! Apád sem ezt akarná. Tudom, nehéz… De néha el kell engedni azt, amihez ragaszkodunk.

– De anya, mi lesz velünk? Mi lesz velem? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Te már nem vagy egyedül – mondta halkan. – Ott van benned az új élet. Gondolj rá is.

Egyik este Zsuzsa visszajött. Csendben ült le mellém a verandán.

– Emlékszel arra a nyárra, amikor eltörtük apu kedvenc vázáját? – kérdezte hirtelen.

Elmosolyodtam. – Persze. Azt hittük, sosem bocsátja meg.

– De megbocsátott – folytatta Zsuzsa. – Mert szerettük egymást. Most is ezt kellene tennünk.

Hosszú csend következett.

– Ha tényleg eladod… – kezdte Zsuzsa –, szeretném, ha legalább néhány dolgot megtartanánk. A fényképeket, apu pipáját… És talán néha visszajöhetnénk ide, ha az új tulajdonos engedi.

Bólintottam. – Megígérem.

Az utolsó hétvégén összepakoltunk mindent: dobozokba kerültek a könyvek, ruhák, játékok. Minden tárgyhoz emlék tapadt; minden dobozzal egy darabot szakítottam ki magamból.

Aztán eljött az utolsó este. Kimentem a kertbe, ahol apám annyiszor ült velem esténként. Felnéztem az égre; csillagok ragyogtak felettem.

– Apu… – suttogtam –, remélem, megbocsátod nekem ezt a döntést.

Másnap reggel átadtam a kulcsokat az új tulajdonosnak. Zsuzsa sírt; én csak álltam némán.

Hazafelé menet végigsimítottam a hasamat. Éreztem benne az új élet lüktetését.

Vajon tényleg el lehet engedni a múltat anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat? Vagy minden búcsúban ott rejlik egy új kezdet reménye?