Szombat a Sparban: Amikor egy pillanat mindent megváltoztat
– Nem hiszem el, hogy ez velem történik! – ziháltam magamban, miközben a Spar pénztáránál álltam, és kétségbeesetten túrtam a táskámat. A mögöttem álló idős néni már türelmetlenül dobolt a bevásárlókocsiján, a pénztáros lány pedig egyre feszültebben nézett rám. – Elnézést, mindjárt meglesz – próbáltam mosolyogni, de éreztem, hogy az arcom lángol a szégyentől.
A pénztárcám sehol. A telefonomat is átnéztem, hátha valahogy közé csúszott, de semmi. A sor egyre hosszabb lett mögöttem, és már hallottam is a suttogásokat: „Biztos nem akar fizetni…”, „Lehet, hogy csak színészkedik…”
A pénztáros végül sóhajtott egyet: – Hölgyem, ha nincs pénze, félre kell tennem a vásárlását.
– De… én minden héten itt vagyok! Ismernek is! – próbáltam magyarázkodni, de már senki sem figyelt rám igazán. Az egyik biztonsági őr odalépett hozzám.
– Kérem, jöjjön velem egy pillanatra – mondta halkan, de határozottan.
A kis irodában leültettek. A szívem hevesen vert, a kezem remegett. Próbáltam visszaemlékezni: mikor láttam utoljára a pénztárcámat? Talán amikor a zöldséges pultnál fizettem… vagy már otthon hagytam? De nem, biztosan betettem a táskámba!
A biztonsági őr közben telefonált. – Igen, egy hölgy… nem tud fizetni… lehet, hogy eltűnt a pénztárcája…
Pár perc múlva két rendőr lépett be az irodába. Az egyikük, egy fiatalabb férfi, kedvesen próbált szólni hozzám:
– Ne aggódjon, asszonyom, csak szeretnénk tisztázni a helyzetet. Előfordul az ilyen.
De a másik rendőr már kevésbé volt megértő:
– Tudja, hogy mostanában sok a csalás? Nem először látunk ilyet.
A szégyen és a düh egyszerre öntött el. Hogy gondolhatják ezt rólam? Egyedül nevelem a két gyerekemet, minden fillért beosztok… És most itt ülök, mint egy bűnöző.
A telefonom csörgött. Az anyukám volt az.
– Zsuzsa, hol vagy már? A gyerekek várnak ebédre! – szólt bele aggódva.
– Anya… baj van. Elveszett a pénztárcám. A Sparban vagyok… rendőrök is itt vannak…
Anyám hangja elcsuklott. – Jaj, kislányom… mindig mondtam, hogy ne legyél ilyen szétszórt! Most mit csináljak?
A rendőrök közben kérdezgettek: mikor láttam utoljára a pénztárcát? Volt benne készpénz? Bankkártya? Személyi?
– Mindenem benne volt… – suttogtam.
A biztonsági őr visszanézte a kamerafelvételeket. Egy idősebb férfi látszott rajta, aki gyorsan felkapott valamit a zöldséges pultnál. Talán ő volt az? De nem lehetett biztosan látni.
Közben az egyik pénztáros odajött hozzám:
– Zsuzsa néni, ne haragudjon… csak hát mostanában annyi baj van… nekünk is szigorúan kell venni mindent.
Hazafelé menet végig sírtam az autóban. Otthon anyám várt rám összeszorított szájjal.
– Megint bajba keveredtél… Mit fognak szólni a szomszédok? Már így is mindenki minket beszél ki!
A gyerekeim csendben ültek az asztalnál. A kislányom odaszaladt hozzám:
– Anya, ugye nem lesz semmi baj?
Átöleltem őket. – Nem tudom, drágám… csak nagyon fáradt vagyok.
Aznap este nem tudtam elaludni. Forgolódtam az ágyban, újra és újra lejátszottam fejben a jelenetet. Vajon mit gondolnak rólam most az emberek? Vajon holnap is rám mutogatnak majd a boltban?
Másnap reggel csöngettek. A szomszédom állt az ajtóban egy borítékkal.
– Zsuzsa, ezt találták ma reggel a lépcsőházban. A te neved van rajta.
Reszkető kézzel bontottam fel: benne volt minden iratom és némi készpénz is. Valaki visszahozta! De ki?
Anyám csak annyit mondott: – Látod? Még vannak rendes emberek is.
De én már nem tudtam örülni igazán. A szégyenérzet és a bizalmatlanság ott maradt bennem. Vajon hányan gondolják még mindig azt, hogy csak színészkedtem? Hogy becsapom az embereket?
Azóta minden alkalommal remegő gyomorral megyek vásárolni. Figyelem az emberek tekintetét, keresem a gyanakvást vagy az együttérzést. És minden este felteszem magamnak a kérdést: vajon tényleg ennyire könnyű elveszíteni mindent? Egy pillanat alatt?
Ti mit tennétek az én helyemben? Meg tudtok bocsátani azoknak, akik rögtön ítélkeznek felettetek?